Jöttem hazafelé, és a Deák téren járdát, kocsiutat elfoglalva,
hatalmas tömeg hömpölygött felém. Nagyrészt fiatalok voltak, akik úgy
érzik elvették a jövőjüket. Elkezdték 5-10 évvel ezelőtt a gimnáziumot, s
ahogy nyiladoztak, ki-ki egyre inkább megtalálta leendő hivatását.
Az öt évvel ezelőtti „három igenes népszavazás” reményt adott a
tovább tanulni vágyóknak, hogy a főiskoláért, egyetemért nem kell
fizetni, hiszen a választópolgárok nagy többséggel a tandíj ellen
voksoltak. Ha nincs tandíj, szegény s gazdag egyaránt tanulhat. Csak a
felvételi szintet kell elérni, s nyitva az út. Joggal tervezhettek,
bizakodhattak, hiszen a tandíj elleni népszavazást a jelenlegi
kormánypárt kezdeményezte, s később kormányprogramjában sem tett
említést arról, hogy évente több milliárdot vonnak ki a felsőoktatásból.
Sőt, a köz- és felsőoktatást, mint stratégiai húzó ágazatot említették.
Tervezgettek a szülök boldog örömmel, bizakodtak, hogy diplomás lesz a
fiuk, leányuk, szebb és nyugodtabb életük lesz, mint az övéké volt.
De a terv füstbe ment, ahogyan azt mondani szokták, elpárolgott,
semmivé lett. Azt a tandíjat, melyet fizetni kellene, sok szülő vállalni
nem tudja. Persze ott van a lehetőség, hogy a gyermek igen jól
tanuljon, és akkor bejut az állami ösztöndíjas képzésre, azaz csak akkor
kell fizetnie, ha tanulmányai befejezését követően idő előtt szeretne
külföldön szerencsét próbálni. Az állami ösztöndíjban is sok az
álnokság, hiszen keveseknek adatik meg az a nagy tehetség, hogy
különórák és magas színvonalú iskola nélkül is kiváló eredményt elérve
bejusson az ingyenes felsőoktatásba. Sok fiatal egyre inkább úgy érzi,
hogy a továbbtanulás, a diploma megszerzése egyre inkább a módosabbak
rétegek privilégiuma lesz. Szegény embernek tehát maradjon szegény a
gyermeke is. Hol itt a meghirdetett, sokat emlegetett szolidaritás?
Persze mondhatja a kormány, nincs igazam, mert ott a diákhitel
lehetősége, amelyet megújított. Nos, a diákhitellel kapcsolatban majd
egy következő alkalommal fejtem ki gondolataimat.
Jöttek a fiatalok, szép rendben, békében, s csupán annyit kiabáltak:
„Gyere, állj be közénk!„ Hogy milyen foganatja volt e szlogennek, nem
tudom, de azt igen, mert a saját szememmel láttam, hogy a tömeg nagy
volt, hosszú ideig kellett félreállnom, míg elhaladtak előttem.
Mikor ellenzékben voltunk, abban a 8 évben sok megmozdulást
szerveztem, még többön részt vettem, de sosem gondoltam volna, hogy meg
kell élnem olyan eseményeket, hogy kormányon leszünk, s elvonul előttem
egy tüntető tömeg, amely szimpátiámat élvezi.
Hát megéltem ezt is. Igazat kell adnom a fiataloknak, a szülőknek,
akik nem értenek egyet a kormány felsőoktatás politikájával. Ha
elvesszük a fiatalok továbbtanulási lehetőségét, a jövőjüket vesszük el.
Ha a felvételi keretszám a felére, negyedére, sőt volt olyan szak, ahol
a tizedére csökken, akkor csak a legeslegjobb eredményt elért diákok
jutnak az ingyenes felsőoktatáshoz. Kimagasló eredményt pedig a
zseniális ésszel megáldott gyermekeken kívül csak azok érhetnek el,
akiknek szülei rendelkeznek elegendő anyagiakkal ahhoz, hogy gyermekük
külön órákra járjon, a legkimagaslóbb eredményt felmutatni tudó
gimnáziumba járjon, már érettségi előtt letegye a nyelvvizsgát. Hol itt
az esélyegyenlőség, hol itt az igazság? Bizony, kicsit vagy inkább
nagyon háttérbe szorult.
Hazafelé menet, s később is sokat gondolkodtam a tüntető fiatalokon.
Vajon lesz-e valami foganatja megmozdulásuknak? Azután a következő nap,
vagy harmadnap olvashattam a Magyar Nemzetben, hogy Hoffmann Rózsa, az
oktatásért felelős államtitkár a legjobban tenné, ha önként beadná
lemondását, és nem várná meg, amíg a miniszterelnök úr visszahívja őt.
Szinte magam előtt látom államtitkár asszonyt, amint nagy fölénnyel
mosolyog az egész „felforduláson”, s azt mondja, eszem ágában sincs
lemondani, nincs miért.
Pedig bizony van.
Kétségtelen tény, hogy a mindenkori kormány adja meg végső soron a
költségvetésben a keretszámokat: egy-egy ágazat következő évi anyagi
forrását. Így tehát a kormány vonta ki a több tíz milliárdot az
oktatásból. Igen ám, csakhogy amikor a sarokszámokról gondolkodik a
központi igazgatás, akkor elindul az egyes ágazatok harca. Ha valakitől
elvonni kívánnak, de ügyesen, és jól megindokolja, hogy az ágazatából
miért lehetetlen az elvonás, sőt, miért kell inkább növelni a
költségvetési támogatást, akkor a végeredmény nem elvonás, hanem növelés
lesz.
Államtitkár asszony viszont a könnyebb utat választotta, s elfogadta a
drasztikus elvonást az oktatásból. Azt gondolta naivan, hogy ezzel
növekedett miniszterelnök úrnál a pozíciója. Ez ideig-óráig talán így is
van. Csakhogy, amennyiben nagy a szorítás, nagy az elégedetlenség,
akkor egy bölcs kormányfő joggal mondja a kormány tagjának, hogy miért
nem figyelmeztette a veszélyre, hiszen az adott szakterületnek ő a
tudósa. Ha a kormányfő nem jól látja az irányt, s erre a kormány tagja
nem figyelmezteti, azért a „Bólogató János”, a felelős, aki nem hívta
fel a vezető figyelmét a veszélyre.
Ezért hát kedves Államtitkár Asszony, én azt mondom nincs kedvező
helyzetben, s jobban tenné, ha levonná a békés, ugyanakkor igen nagy
erővel rendelkező ifjúság követelésének várható következményeit, s
önként beadná lemondását, még mielőtt miniszterelnök úr jut arra a
következtetésre, hogy nem figyelmeztette a kormányt a felsőoktatási rend
átalakításának veszélyeire, nem képviselte az oktatáspolitikát kellő
erővel, szakértelemmel, s így bizalom-vesztes lesz.
