Volt két békemenetünk. Elég lett volna belőle egy is. Akinek a
dicsőség a fejében van és nem a lelkében, sokszor hoz rossz döntéseket.
Az első békemenet előtt felhívott egy barátom, aki már akkor
vajúdott, vajon ott van-e a helye, vagy fordítson hátat mindannak,
amiért oly sok éven keresztül szolgált.
Én épp abban az időben veszítettem el az állásomat, mégis azonnali
válaszom volt, hogy a nemzetünkért ki kell állnunk, ott a helyünk.
Elsősorban nem a kormány mellett vonultam már akkor sem, hanem nemzeti
összetartozásunk kinyilvánításaként.
Sokunkban benne volt már az első békemenet idején is, hogy nem
tűrhetjük a sok gyalázatot, az új gyarmatosítást. Aki csak tehette,
kinyilvánította nemzeti hovatartozását, s vonultunk sok százezren a
Kossuth térre, melyet háromszor is megtöltöttünk. Örvendett a lelkünk:
él a nemzet! Jó volt visszaemlékezni a történelmi időkre, azokra a rövid
időszakokra, amikor a nemzet egységes volt, jó volt visszaemlékezni a
lengyel-magyar barátságra.
Jött azonban a második megrendelés, mert a Kormány az első
békemenetben is elsősorban saját megdicsőülését, és nem a nemzeti
összetartozás magasztos eszméjét látta meg.
Amilyen természetes volt sokunk számára, hogy az első békemenetben
nemzetünk védelmében ott a helyünk, olyan természetes volt mostani
távolmaradásunk, hiszen egyszer már megmutattuk erőnket a korábbi
századokban létezett tőkefelhalmozóknál sokkal félelmetesebbnek tűnő új
gyarmatosítóinknak.
Csúf bukása volt ez a szervezőknek, akik halmozni szerették volna a
dicsőséget. Az oly sok magasztos történelmi eseményben bővelkedő
Kossuth teret nem háromszor, de egyszer sem töltötték meg. Egyre
növekszik azok serege, akik az előző ciklus képviselőire szavazatukat
sosem adnák, de közel egy évtizedes szolgálatuk beteljesülését sem vélik
felfedezni a jelenlegi vezetésben.
