Hogy mitől lettem ilyen emelkedetten keserédes?
Tegnap, a karácsonyi bevásárlóláztól végtelenné duzzadt forgalomban hátulról nekem jött egy autó. Kiszálltam, hogy feltérképezzem a károkat. A másik kocsi sofőrje még néhány másodpercig meredten nézett, majd szintén kikászálódott a volán mögül. Addigra már konstatáltam, hogy a vonóhorog az én autómat jótékonyan megóvta, és szerencsére a csodálatosan szép másik autóban sem keletkezett különösebb kár, mindössze a rendszámtábla kapott egy kissé új dizájnt. Ezt az észrevételt egyből közöltem is a láthatóan feszült „elkövetővel”, aki erre meglepő módon azzal reagált, hogy tanácstalanság és harag között ingadozván, kiabálva számonkért, amiért én – szerinte – elé vágva előidéztem ezt a helyzetet. Valóban egy sávváltással soroltam be az ő kocsija elé, az indokolatlanul – de szerencsésen – nagy, kb 25 méteres közbe. Az elöttem araszoló sor megállt, hát én is üresbe tettem a váltót, és lassítva, gurulva leálltam. Ekkor érkezett követőm, a vonóhorogra. – Ember! nekiment egy álló autónak hátulról! – foglaltam össze az eseményeket, mire ő rendőrért kiáltott... – Hát jó, hívjunk – nyúltam a telefonomért. Erre bepattant a kocsijába, az utastér biztonságából agresszív baromnak titulált... és elindult.
Nem folytatom, ennyiben maradt a dolog, de éreztem, láttam a tehetetlen haragot és a gyűlöletet a szép autó tulajdonosának arcán. Ekkor ötlött fel bennem: A gyűlölet a vesztesek kárpótlása.
Igen, van úgy, hogy engem is hatalmába kerít ez az érzés, amit azonban egy kis józan elemzéssel le tud küzdeni egy egészséges lelkületű felnőtt ember. Eszembe jutott, hogy ifjonti hévvel a lelkemben milyen nehéz volt megemésztenem számomra oly fontos történelmünk sorfordító kudarcait. Gyűlöltem a Mohács, a majtényi-, a világosi fegyverletétel, a Trianon és a II. világháború utáni békekötések diktátumait. (Azt bezzeg büszkén hallgattam, hogy lószagú, fésületlen eleink jöttükben-mentükben milyen hetykén és vidáman nyilaztak halálra békés járókelőket briliáns technikával, pedig ez tényleg rendkívül udvariatlan eljárás a maga nemében.) Ma azonban aggódva látom, hogy ezek az – ifjú emberben természetesnek mondható – érzések nagyszámú embercsoportok társadalmi-gazdasági „feltámadást” kereső programjának kiindulópontjai, elvi alapjai. Ezek a drámai történelmi tények és a hozzájuk kapcsolódó, velük gerjeszthető harag és gyűlölet: cselekvő programokká avanzsáltak. Sőt, már ilyen messzire sem nyúlik vissza a pártpolitika. Az aktuális – kétarcú, de egy tüdejű – politikai elit teljes erejéből fújja azt a parazsat, ami ha lángra lobban, pusztító tűzként emészti fel a magyar társadalom egyetlen lehetőségét a normális életre: a békét a hazánkban élő emberek között.
Megint ígéreteink vannak az elszámolásra, a leszámolásra, a rombolások megállítására, a károk felszámolására. Ismét két nagy gyülölet-szövetség hívja táborába szimpatizánsait azzal, hogy győzelmet ígér a gonosz felett. Ki hiszi azt, hogy ha egy félország legyőz, megbüntet és elszámoltat egy másik félországot, majd abból egy boldog, békés fejlődő egészország lesz?! Inkább így teszem fel a kérdést: kivel akarják elhitetni? Huszonnégy év alatt fordult és indult el ebbe a morális (?) irányba a politika. A teljes politikai elit. Már évek óta nem a jók versenyéből választódik ki a legjobb, legalkalmasabb az ország vezetésére, hanem a legrosszabbat, aki hatalmon van, bármi áron dönti le a következő legrosszabb. A kilencvenes évek közepén egy Peruból Ausztriába keveredett ismerősöm így látta hazánkat: „Micsoda emberi nagyság él bennetek, hogy amint lehetőség nyílott rá, mindenféle vérengzés és brutalitás nélkül váltottatok le egy rendszert! Éltek együtt a jobb jövőben reménykedve, azt építve, és még arra is képesek vagytok, hogy nevessetek a közelmúlt valóban nevetséges dolgain. Dél-Amerikában ez nem menne ilyen tisztán...” Kíváncsi lennék, ma hogy látja – látná. Milyennek lehet azt látni, hogy felelős(nek tűnő) politikusok azt ígérik, ha az ő táboruk győz, a másik félország vesztes lesz majd. Az egyik vagy a másik félország kárpótlása a harag és a gyűlölet lesz. Mert az a vesztesek kárpótlása. Lesz így boldog és nyugodt egész?
Az egyetlen lehetőség a harag és a gyűlölet adta lelki rombolás elkerülésére, ha olyan politikai fordulat jön, amely nem vesztesekre és győztesekre osztja az egészet. Olyan emberek kerüljenek az ország vezetésébe, akik még nem voltak egyik sérülést és haragot osztó tábor vezetésében sem. Akik a hétköznapokat is értik, fizettek már villanyszámlát, kértek, vagy adtak kölcsön iskolakezdésre és megköszönték már a közlekedési rendőrnek a visszakapott okmányokat közúti ellenőrzés után. Új arcok, új lehetőségek – sérelem, harag és gyűlölet nélkül. Miként lehetne másképp vitás kérdésekben tisztességes megoldást találni?
Mi, annak a szép autónak a vezetőjével, valószínűleg már sosem leszünk őszintén barátok (ámbár én nem haragszom). De a gyerekeinktől nem várhatjuk, hogy ezt a mai lelkületet vigyék tovább.
Tegnap, a karácsonyi bevásárlóláztól végtelenné duzzadt forgalomban hátulról nekem jött egy autó. Kiszálltam, hogy feltérképezzem a károkat. A másik kocsi sofőrje még néhány másodpercig meredten nézett, majd szintén kikászálódott a volán mögül. Addigra már konstatáltam, hogy a vonóhorog az én autómat jótékonyan megóvta, és szerencsére a csodálatosan szép másik autóban sem keletkezett különösebb kár, mindössze a rendszámtábla kapott egy kissé új dizájnt. Ezt az észrevételt egyből közöltem is a láthatóan feszült „elkövetővel”, aki erre meglepő módon azzal reagált, hogy tanácstalanság és harag között ingadozván, kiabálva számonkért, amiért én – szerinte – elé vágva előidéztem ezt a helyzetet. Valóban egy sávváltással soroltam be az ő kocsija elé, az indokolatlanul – de szerencsésen – nagy, kb 25 méteres közbe. Az elöttem araszoló sor megállt, hát én is üresbe tettem a váltót, és lassítva, gurulva leálltam. Ekkor érkezett követőm, a vonóhorogra. – Ember! nekiment egy álló autónak hátulról! – foglaltam össze az eseményeket, mire ő rendőrért kiáltott... – Hát jó, hívjunk – nyúltam a telefonomért. Erre bepattant a kocsijába, az utastér biztonságából agresszív baromnak titulált... és elindult.
Nem folytatom, ennyiben maradt a dolog, de éreztem, láttam a tehetetlen haragot és a gyűlöletet a szép autó tulajdonosának arcán. Ekkor ötlött fel bennem: A gyűlölet a vesztesek kárpótlása.
Igen, van úgy, hogy engem is hatalmába kerít ez az érzés, amit azonban egy kis józan elemzéssel le tud küzdeni egy egészséges lelkületű felnőtt ember. Eszembe jutott, hogy ifjonti hévvel a lelkemben milyen nehéz volt megemésztenem számomra oly fontos történelmünk sorfordító kudarcait. Gyűlöltem a Mohács, a majtényi-, a világosi fegyverletétel, a Trianon és a II. világháború utáni békekötések diktátumait. (Azt bezzeg büszkén hallgattam, hogy lószagú, fésületlen eleink jöttükben-mentükben milyen hetykén és vidáman nyilaztak halálra békés járókelőket briliáns technikával, pedig ez tényleg rendkívül udvariatlan eljárás a maga nemében.) Ma azonban aggódva látom, hogy ezek az – ifjú emberben természetesnek mondható – érzések nagyszámú embercsoportok társadalmi-gazdasági „feltámadást” kereső programjának kiindulópontjai, elvi alapjai. Ezek a drámai történelmi tények és a hozzájuk kapcsolódó, velük gerjeszthető harag és gyűlölet: cselekvő programokká avanzsáltak. Sőt, már ilyen messzire sem nyúlik vissza a pártpolitika. Az aktuális – kétarcú, de egy tüdejű – politikai elit teljes erejéből fújja azt a parazsat, ami ha lángra lobban, pusztító tűzként emészti fel a magyar társadalom egyetlen lehetőségét a normális életre: a békét a hazánkban élő emberek között.
Megint ígéreteink vannak az elszámolásra, a leszámolásra, a rombolások megállítására, a károk felszámolására. Ismét két nagy gyülölet-szövetség hívja táborába szimpatizánsait azzal, hogy győzelmet ígér a gonosz felett. Ki hiszi azt, hogy ha egy félország legyőz, megbüntet és elszámoltat egy másik félországot, majd abból egy boldog, békés fejlődő egészország lesz?! Inkább így teszem fel a kérdést: kivel akarják elhitetni? Huszonnégy év alatt fordult és indult el ebbe a morális (?) irányba a politika. A teljes politikai elit. Már évek óta nem a jók versenyéből választódik ki a legjobb, legalkalmasabb az ország vezetésére, hanem a legrosszabbat, aki hatalmon van, bármi áron dönti le a következő legrosszabb. A kilencvenes évek közepén egy Peruból Ausztriába keveredett ismerősöm így látta hazánkat: „Micsoda emberi nagyság él bennetek, hogy amint lehetőség nyílott rá, mindenféle vérengzés és brutalitás nélkül váltottatok le egy rendszert! Éltek együtt a jobb jövőben reménykedve, azt építve, és még arra is képesek vagytok, hogy nevessetek a közelmúlt valóban nevetséges dolgain. Dél-Amerikában ez nem menne ilyen tisztán...” Kíváncsi lennék, ma hogy látja – látná. Milyennek lehet azt látni, hogy felelős(nek tűnő) politikusok azt ígérik, ha az ő táboruk győz, a másik félország vesztes lesz majd. Az egyik vagy a másik félország kárpótlása a harag és a gyűlölet lesz. Mert az a vesztesek kárpótlása. Lesz így boldog és nyugodt egész?
Az egyetlen lehetőség a harag és a gyűlölet adta lelki rombolás elkerülésére, ha olyan politikai fordulat jön, amely nem vesztesekre és győztesekre osztja az egészet. Olyan emberek kerüljenek az ország vezetésébe, akik még nem voltak egyik sérülést és haragot osztó tábor vezetésében sem. Akik a hétköznapokat is értik, fizettek már villanyszámlát, kértek, vagy adtak kölcsön iskolakezdésre és megköszönték már a közlekedési rendőrnek a visszakapott okmányokat közúti ellenőrzés után. Új arcok, új lehetőségek – sérelem, harag és gyűlölet nélkül. Miként lehetne másképp vitás kérdésekben tisztességes megoldást találni?
Mi, annak a szép autónak a vezetőjével, valószínűleg már sosem leszünk őszintén barátok (ámbár én nem haragszom). De a gyerekeinktől nem várhatjuk, hogy ezt a mai lelkületet vigyék tovább.
