Másként élni nem könnyű. Nap mint nap azért küzdeni,
hogy elfogadjanak, bebizonyítsd, hogy te is vagy ugyanolyan értékű tagja
a társadalomnak, mint a többiek. Harcolni azért, hogy ne tekintsenek
rád máshogy. Nehéz, iszonyatosan nehéz. Fogyatékosként élni a 21.
században nem kifizetődő.
A
fogyatékosságnak számos fajtája van, de a közös bennük, hogy megterhelik
mind az egyént, mind a közvetlen környezetet. Persze ennek mértéke is
rendkívül változó. Az, hogy az egyén mennyire tud megbirkózni ezzel egy
életen keresztül, az is változó. Sok mindentől függ. A fogyatékosság
fajtájától, súlyosságától, mértékétől… stb. Van, akin kívülről látszik,
hogy más, és van, aki testen belül rendelkezik hiányosságokkal.
A
fogyatékosság kezelése rendkívül széles tárházzal rendelkezik, melyben
elengedhetetlen a közvetett és közvetlen környezet szerepe. A család, a
civil és állami szektor részt vállal ennek kezelésében, megoldásában,
vagyis részt kellene, hogy vállaljon.
Abban a családban, ahol
jelen van valamilyen fogyatékkal élő személy, az élet nagyon megterhelő.
A gyógyszerek, a kezelések, a rehabilitáció, az oktatás nagyon
költségesek. Nem beszélve arról, hogy vannak olyan esetek, amikor a
családok teljesen elszigetelődnek a társadalom többi tagjától és magukra
maradnak.
A családoknak segítség kell, nem csupán tárgyi, hanem
anyagi is. Elengedhetetlen a gyógyszerek támogatása, a különböző
gyógyászati segédeszközök biztosítása, az utazási kedvezmény és még
sorolhatnám. Ezek igénybe vétele gyakran rendkívül nehéz, mert számos
procedúrán kell bizonyítani, hogy valaki jogosult-e rá. Ez, kérem
szépen, a bürokrácia. Papírok, papírok hátán. Ezt kell kitölteni, azt
kell kitölteni, hogy igénybe tudjon valaki venni valamilyen támogatást.
Persze ki kell szűrni a csalókat, de sok esetben olyan irreális
helyzetbe hozzák az embert, hogy az elképesztő. Nem fejlődött ki, nem
nőtt ki valamilyen szerv, testrész, bizonyítsd. Egyszer rendben van, de
másodszor és harmadszor minek kell kitenni az embereket ilyen jellegű
ellenőrzésnek? Szerencsés, aki nem éli ezt át.
Senki sem szeret
más lenni, senki sem kérte, hogy ezt kapja az élettől, de ha már így
alakult, akkor megpróbál így élni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Hiába
akar ugyanolyan életet, mint ami a többségi társadalom tagjainak
adatott meg, valami vagy épp valaki mindig emlékezteti rá, hogy más.
Mondja
meg valaki, hogy annak, aki fogyatékossággal él és egy egész életen át
hurcolja annak előnyeit - hátrányait, miért kell szembesülnie azzal,
hogy a társadalom megbélyegzi, a támogatásokat elveszik, vagy épp
lecsökkentik, a munkahelyek pedig vagy felveszik, vagy sem.
Persze
beszélhetünk esélyegyenlőségről, mert létezik, és vannak, akik
harcolnak érte nap mint nap. Akadnak olyan emberek, akiknek célja, hogy a
fogyatékos embereknek jogaik legyenek. Részesüljenek olyan javakból,
amely ugyanúgy megilleti őket, mint bárki mást. Vannak olyan
munkahelyek, akik tárt karokkal várják a megváltozott munkaképességű
embereket, nem zsákmányolják ki őket és ugyanúgy bánnak velük, mint ép,
egészséges társaikkal. Számos szervezet, illetve egyén vállal értük
felelősséget, kötelezettséget, hogy segítse őket, családjaikat. Mégis
számtalan falba ütköznek.
Miért van az, hogy a 21. században, a
modern demokráciában harcolni kell az esélyegyenlőségért? Miért kell
küzdeni azért, hogy a fogyatékos emberek ugyanolyan jogokat kapjanak,
mint mások? Miért rejtik el a fogyatékos embereket, családokat és
problémákat? Miért veszik el a támogatásokat, vagy épp csökkentik le
azokat? Miért van az, hogy a társadalom többsége becsukja a szemét, és
homokba dugja a fejét az ügy kapcsán? Miért kell olyan jogszabályokat
hozni, ami nemhogy segíti, de gátolja a fogyatékosokat és azok
családját? Miért kell azokat a szervezeteket ellehetetleníteni, akik
segíteni akarnak? Hol vannak az esélyegyenlőség elősegítésére tett
ígéretek és lépések? Miért nem kérdezik meg a döntéshozók azokat az
embereket a megoldásról, akiknek ebben tapasztalata van, akik átélik
ezeket nap, mint nap?
„Szeretet csak egyenlőségben virágozhat, egyenlőség
pedig csak úgy, ha másokat se tiltunk el attól, amit mi magunk -
nyíltan vagy titokban - olyan szívesen művelünk.” /Rákos Sándor /
