Kalandozzunk a szociális szférában 2.

Sokáig gondolkoztam, hogy a különféle szociális szolgáltatásokat miért nem az erre szakosodott szakemberek végzik. Vagy miért van az, hogy számos szociális intézményben nemcsak megfelelő számú, de végzettségű ember sem található. Vegyük például az iskolákban működő „gyermekvédelmi felelős” titulust. A legtöbb általános vagy középiskolai intézményben ezt a munkakört az arra kiválasztott szerencsés, vagy épp ellenkezője látja el. Legyen az testnevelő vagy biológia tanár.... Heti egyszer vagy kétszer foglalkozik az ezzel kapcsolatos teendőkkel, már ha képes rá.

Pont az iskolákban - ahol a legnagyobb preventatív tevékenységet kellene folytatni – nincs, vagy alig van segítség. Az oktatási intézmények egyik célja, hogy a társadalom hasznos tagjaivá nevelje a fiatal generációt. Ám amint akad egy-egy deviáns vagy épp sajátos nevelést igénylő gyermek, akkor az iskola ahelyett, hogy mélyen a dolgok mögé nézne, inkább hagyja az esetet, vagy eltanácsolja a tanulót az iskolából. Ez a könnyebb. Nincs nekik se idejük, se eszközük, se emberük, hogy a dolgok mögé lássanak. A felháborodott, kétségbeesett szülők pedig tehetetlenek.  Persze egyik felet sem lehet hibáztatni. A körülményeket, a rendszert, azt annál inkább.

A megoldás az iskolai szociális munka… lenne, ha lenne. Létezik, még törvényileg is nevesítve van, de pénzhiány miatt ez is csak papíron működik. Az ő munkájuk viszont olyan szociális lyukakat fedne be az oktatási intézményekben, amely hatékony preventatív munkát vonna maga után. A tanárok sem lennének leterhelve olyan feladatokkal, amelyek nem tartoznak hatáskörük alá. Viszont szoros együttműködésben olyan intézmények jöhetnének létre, ahol nem jelent nehézséget a szociális problémák felismerésre, kiszűrése és az azonnali reagálás megkezdése.

Persze azt sem szabad kijelenteni, hogy minden iskolában ilyen gondok vannak, és nincsenek rá megfelelő eszközök. Vannak pozítiv példák. Csak kevés, nagyon kevés…

A szociális törvény rengeteg mindent előír az intézményeknek, szakembereknek. Mi, szociális munkások vagy szociálpedagógusok a jobbnál jobb lehetőségek közül választhatnánk a munkaerőpiacon, hiszen interdiszciplináris tudásunk alapján és a jogszabály által nevesített munkákból csak úgy szemezgethetnénk. Ám tanulmányaim során egyvalamit nagyon megtanultam: A valóság nem mindig ugyanaz, mint amit a könyvekben leírnak. Számos helyen a szociális szakember megléte nem kötelező, csak szükséges és sok helyen nem is élnek a lehetőséggel. Nem azért, mert nem kellene, hanem mert nincs rá pénz. Ahol meg van, maximum egy embert tudnak alkalmazni, és ez sokszor nem elég.

Rengeteg példát lehetne még hozni, de azt gondolom, egy jóléti állam alappillére a megfelelő szociális rendszer kiépítése. Melynek feltétele a képzett szakemberek foglalkoztatása, hatékony, és együttműködő munkájuk, a megfelelő anyagi forrás biztosítása, közös párbeszéd a civil és állami szektor között, állami felelősségvállalás. Ezek nélkül egy jóléti állam alapja instabil.

Winston Churcill mondta: „A hozzáállás egy egyszerű dolog, de amit tesz, az megváltoztatja a helyzetet.”

Hát igen a szociális rendszerhez való más hozzáállás sok mindent megváltoztatna…. de egyelőre „vak vezet világtalant.”

Folyt.köv…..

„Porból lettünk, porrá leszünk” avagy szociális temetés a 21. században

Nem tudok nem megszólalni a hír hallatán. Szociális temetés ingyen, abban az esetben, ha mindent a hozzátartozó végez. Sírhelyet ás, felöltözteti, elbúcsúztatja, még csak az kellene, hogy otthon egyénileg is el lehessen végezni a hamvasztást. A felsorakozó alternatíváknak már csak a kormány szabhat végtelen határt!

Előttem van, ahogy szegény 86 éves Rezső bácsi felesége meghal. Rosszabb esetben se gyermeke, se unkája. Elmegy az önkormányzathoz, bízva abban, hogy feleségét majd méltó módon eltemetheti. Ám pénz, segítség helyett ásót, kapát kap, nagyharang nélkül. Szegény Rezső bácsi, már alig bír járni, nemhogy még gödröt fog ásni…

Valami morbid humor lehetne, de nem az. Ez a való igazság. Az állam ahelyett, hogy átvállalná a temetés felét, ha már így is mindent megadóztat, elvesz az emberektől, inkább „gúnyt” űz a hallottak hozzátartozóiból, és méginkább megnehezíti az amúgy is nehéz pillanatokat.

Persze régi történelmi korszakokban, vagy egyes törzsi kultúrákban ez a fajta módszer nem volt ismeretlen, sőt, valahol él még a mai napig is. Viszont mi egy demokratikusan berendezett, fejlődő ország vagyunk, ahol ilyen módszereknek nem kellene léteznie. Nem elég a családnak, hogy elveszítette valamelyik szerettét, temesse el, ahogy akarja, mert segély nincs!

Dante szavaival élve: „Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.”

 

Hát ma valahogy Magyarország is itt tart…. Ennyi!