Igen elgondolkodtató, ami a múlt vasárnapi szolnoki önkormányzati időközi választáson történt.
Kállai Mária fideszes jelölt – aki időközben kormánybiztosi
megbízást kapott, és így önkormányzati mandátumáról lemondott – 2010-ben
még 1197 választó bizalmát élvezte. MSZP-s képviselő az ő körzetében
ekkor nem is indult. Most, két évvel később, a Fidesz jelöltje mindössze
531 vokssal szomorkodhatott, és az elmúlt két ciklusban az országot nem
éppen felemelő MSZP jelöltje a szavazatoknak közel a felével győztes
lett.
Merre tartunk? 2010-ben oly sokat reménykedtünk: elindul egy
felemelkedés, nemzetünk tagjainak nagy többsége, határon innen és túl,
szebb jövő elé nézhet. Ebben bíztunk, ezt hittük, ezért áldoztunk oly
sokat időnkből. Bíztunk egy erkölcsi és anyagi felemelkedésben.
Bíztunk, s mit kaptunk ehelyett?
Először is elmaradt a választási kampányban oly sokszor ígért
számonkérés. Ezzel az ígéretével a Fidesz sok szavazatot kapott
2010-ben, de az ígéret be nem tartásával hatványozottan többet veszít.
Egy politikai irányzatnál a szavahihetőség az egyik legfőbb erény.
Kormányunk ennek az erénynek igencsak híján van.
Ígért társadalmi szolidaritást s kaptunk helyette egykulcsos adót.
A kétmillió Ft-ot kereső állami vezető százalékban ugyanazt az adót
fizeti, mint a közhasznú munkás, aki napi nyolc órai munkáért még a
minimálbért sem kapja meg, alig több, mint negyvenezer Ft-ot visz haza. A
téli hónapokban egy közepes lakásnak még a fűtésére sem elég. Ígértek
megújulást az oktatásban, a bérek állam által történő garantálását,
ehelyett az oktatás államosítása történt: valamennyi közoktatási
intézmény fenntartója a KIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ),
gőzerővel folynak az átszervezések, és 10 pedagógus közül 10 elégedetlen
az iránnyal. Nem ezt ígérték.
Most folyik a szociális intézmények, a helyi hatósági ügyintézés államosítása. Vajon jó-e az irány?
A két szocialista kormány ideje alatt hányszor, de hányszor
tüntettünk amiatt, hogy nem erre kaptak felhatalmazást a választóktól, s
most tehetnénk ugyanezt. Mehetnénk az utcára, hogy hol maradt az
ígéret, hol hagytátok el a becsületeteket?
Merre tartasz nemzetünk? Visszajönnek azok, kik előbb negyven
évig, azután tizenkét évig oly sokaknak okoztak keserűséget? Vagy a
szélsőségeseknek adnak egyre több szavazatot? Egyik irány sem hozza a
megújulást, ahogy jelenlegi kormányunk sem. Szépen kezet foghatnak
egymással.
Kapunk e kegyelmet tizennégyre? A 24 év alatt egy ifjú minden
szempontból nagykorúvá válik. Felnő. Vajon a mi politikánk
kétezer-tizennégyben, immáron 24 évesen belép-e a felnőttkorba? Kapunk-e
kegyelmet, lesznek-e tiszta erkölcsű, eddig még le nem járatott
politikusaink? Sokunkban nagy a keserűség, de hinnünk kell az örök és
igaz kegyelemben.
