A pártok évértékelésének apropóján

Ha közelít az év vége, minden ember szokott valamiféle számvetést készíteni. Mit tett jól, minek volt eredménye, mit hibázott el, min kell tehát javítani az újévben. A magánember (még ha esetleg politikus is) tehát tudja, hogy őszintén kell értékelni tetteit, mert csak abból lehet tanulni a jövőre nézve.

Teljesen más a helyzet, ha az illető személy hazánk valamelyik parlamenti pártjának szószólója. A kormánypártok dicsérik tetteiket, hozzátéve legfeljebb azt, hogy: „Nem lehetünk még teljesen elégedettek”. Az ellenzékiek pedig csak azokat szajkózzák, ami szerintük nem sikerült a kormánynak. A pártok tehát évértékelés címén mindössze kampánybeszédeket tartanak.

 

Milyen igaz és őszinte lenne a világ, ha a kormánynál ülők őszintén beszélnének arról is, ami nem sikerült, az ellenzék pedig a negatív kritikákon túl elismerné a kormánynak a nemzet javát szolgáló döntéseit. Az elmúlt 23 év azt mutatta, hogy párjaink képtelenek az őszinte és igaz beszédre, így még arra sem tartanak igényt, hogy ezzel bizalmi tőkéjük javuljon. Nem csoda, hogy bizalmi válságba süllyedt a hazai politikai „elit”.

 

Legyünk bátrak szakítani ezzel! Indítsuk el a közélet bizalmának újjászületését! Ha ez eddig a hagyományos pártpolitikával nem ment, akkor vegyük komolyan a pártok hűbéres hierarchiájával szakító olyan politikai kezdeményezéseket, mint amilyen mentén a Nemzedékek Műhelye is elindult. Ezen új elvek a Nemzedékek Műhelyének programjában megtalálhatók.

 

„Hajrá Magyarország!  Hajrá Magyarok!”

 

Meneteljünk a jólétünkért!

Hírek, cikkek számolnak be arról, hogy az ország különböző pontjairól Éhségmenet indult fővárosunkba. Céljuk, hogy felhívják a figyelmet a növekvő szegénységre, az egyenlőtlenségre, társadalmi igazságtalanságra. „Kis emberek” próbálták felhívni a figyelmet a mai Magyarország kilátástalan helyzetére. Jelszavuk: egyenlőség, szolidaritás!

Eszembe jutott a jóléti állam, mint „szimbólum”. Több meghatározása is van ennek a fogalomnak, de én most a következő kifejezést használnám: ez nem más, mint a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalás. Célja a szegénység felszámolása, az általános jólét és a teljes foglalkoztatás biztosítása és elérése, valamint az univerzális ellátás. Az Éhségmenet többek között ezekért harcol. Nem hatalmat, rendbontást akartak, egyszerűen csak fel akarták hívni a figyelmet azokra a dolgokra, amelyekkel ők nap mint nap szembesülnek. Ez pedig nem más, mint a munkanélküliség, a közmunkások méltatlanul alacsony bérezése, elszegényedett családok, hátrányos helyzetben lévő falvak, városok. Egy szóval ez a szegénység. Mindezért több, mint 200 km-t tettek meg. A demonstráció a figyelmet felkeltette, de hogy lesz-e eredmény vagy netán megoldás, azt nem lehet tudni.

Valami baj van az országgal. Nem akarjuk meghallani a segélykiáltást, valamiért jobb homokba dugni a fejünket. Hol van a jóléti állam eszmeisége? Hol van a demokrácia?  

Nem az első és nem is az utolsó megmozdulás ez. Harcolni akarnak az emberek azokért a jogokért, amik őket megilletik. Azt szeretnék, hogy mindenki egyenlő módon részesüljön a társadalmi javakból. Kik hallgatják meg őket?

Az elkeseredettség lett úrrá az embereken. Tüntetésektől, demonstrációktól, segélykiáltásoktól hangos most az ország. Egy dolgot szeretnének, hallgassák meg őket, működjenek együtt velük és dolgozzanak egy élhetőbb, jobb társadalomért. Ám úgy tűnik, süket fülekre találnak.

Vagy, ha valaki meg is hallgatja őket, nem a kezét nyújtja, hanem inkább felhasználja-kihasználja, sőt olykor provokálja a helyzetet, nem a problémára koncentrál, a hatalom birtoklói  inkább ezáltal mutatnak görbe tükröt egymásnak.

„Ne kritizálj másokat; ők pontosan azok, akik mi lennénk hasonló körülmények között.” – mondja bölcsen Abraham Lincoln.

Gondolkodjunk együtt! Mi a baj velünk? Miért nem tudunk összefogni egy jó célért, az életért?

John B. Rawlsnak volt egy elmélete az igazságos elosztásról. Szerinte egy társadalom akkor igazságos, ha a tagjai között biztosítva van a kölcsönös együttműködés. Ez pedig mindenki számára előnyös. Hozzájárulhat a társadalmi intézmények hatékony működéséhez úgy, hogy mindenki támogatására, közösségi életben való közreműködésére alapoz. Az igazságosság meg csak úgy valósulhat meg, ha mindenki egyenlően részesül a javakból, nem szenved hátrányt senki sem. Ha ezt átfordítanánk kis hazánkra, akkor lehet, hogy a dolgok máshogyan alakulnának.

Persze Rawls elmélete nem ilyen egyszerű, de el kéne azon gondolkodni, hogy miért nem tudjuk úgy elosztani a javakat, hogy ez egyes rétegeket ne érintsen hátrányosan, vagy egyszerűen csak miért nem tudunk együttműködni?

Az Éhségmenetnek, úgy tűnik, hosszú utat kell még bejárnia ahhoz, hogy a hatalom birtoklói ne ellenséget lássanak bennük, hanem olyan embereket, akik összefogtak azért, hogy a maguk egyszerű módján harcoljanak a demokráciáért, a jóléti állam eszméjéért.

Másként élni nem könnyű.

Másként élni nem könnyű. Nap mint nap azért küzdeni, hogy elfogadjanak, bebizonyítsd, hogy te is vagy ugyanolyan értékű tagja a társadalomnak, mint a többiek. Harcolni azért, hogy ne tekintsenek rád máshogy. Nehéz, iszonyatosan nehéz. Fogyatékosként élni a 21. században nem kifizetődő.
 
A fogyatékosságnak számos fajtája van, de a közös bennük, hogy megterhelik mind az egyént, mind a közvetlen környezetet. Persze ennek mértéke is rendkívül változó. Az, hogy az egyén mennyire tud megbirkózni ezzel egy életen keresztül, az is változó. Sok mindentől függ. A fogyatékosság fajtájától, súlyosságától, mértékétől… stb. Van, akin kívülről látszik, hogy más, és van, aki testen belül rendelkezik hiányosságokkal.
A fogyatékosság kezelése rendkívül széles tárházzal rendelkezik, melyben elengedhetetlen a közvetett és közvetlen környezet szerepe. A család, a civil és állami szektor részt vállal ennek kezelésében, megoldásában, vagyis részt kellene, hogy vállaljon.
Abban a családban, ahol jelen van valamilyen fogyatékkal élő személy, az élet nagyon megterhelő. A gyógyszerek, a kezelések, a rehabilitáció, az oktatás nagyon költségesek.  Nem beszélve arról, hogy vannak olyan esetek, amikor a családok teljesen elszigetelődnek a társadalom többi tagjától és magukra maradnak.
A családoknak segítség kell, nem csupán tárgyi, hanem anyagi is. Elengedhetetlen a gyógyszerek támogatása, a különböző gyógyászati segédeszközök biztosítása, az utazási kedvezmény és még sorolhatnám. Ezek igénybe vétele gyakran rendkívül nehéz, mert számos procedúrán kell bizonyítani, hogy valaki jogosult-e rá. Ez, kérem szépen, a bürokrácia. Papírok, papírok hátán. Ezt kell kitölteni, azt kell kitölteni, hogy igénybe tudjon valaki venni valamilyen támogatást. Persze ki kell szűrni a csalókat, de sok esetben olyan irreális helyzetbe hozzák az embert, hogy az elképesztő. Nem fejlődött ki, nem nőtt ki valamilyen szerv, testrész, bizonyítsd. Egyszer rendben van, de másodszor és harmadszor minek kell kitenni az embereket ilyen jellegű ellenőrzésnek? Szerencsés, aki nem éli ezt át.
Senki sem szeret más lenni, senki sem kérte, hogy ezt kapja az élettől, de ha már így alakult, akkor megpróbál így élni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Hiába akar ugyanolyan életet, mint ami a többségi társadalom tagjainak adatott meg, valami vagy épp valaki mindig emlékezteti rá, hogy más.
Mondja meg valaki, hogy annak, aki fogyatékossággal él és egy egész életen át hurcolja annak előnyeit - hátrányait, miért kell szembesülnie azzal, hogy a társadalom megbélyegzi, a támogatásokat elveszik, vagy épp lecsökkentik, a munkahelyek pedig vagy felveszik, vagy sem.
Persze beszélhetünk esélyegyenlőségről, mert létezik, és vannak, akik harcolnak érte nap mint nap. Akadnak olyan emberek, akiknek célja, hogy a fogyatékos embereknek jogaik legyenek. Részesüljenek olyan javakból, amely ugyanúgy megilleti őket, mint bárki mást. Vannak olyan munkahelyek, akik tárt karokkal várják a megváltozott munkaképességű embereket, nem zsákmányolják ki őket és ugyanúgy bánnak velük, mint ép, egészséges társaikkal. Számos szervezet, illetve egyén vállal értük felelősséget, kötelezettséget, hogy segítse őket, családjaikat. Mégis számtalan falba ütköznek.
Miért van az, hogy a 21. században, a modern demokráciában harcolni kell az esélyegyenlőségért? Miért kell küzdeni azért, hogy a fogyatékos emberek ugyanolyan jogokat kapjanak, mint mások? Miért rejtik el a fogyatékos embereket, családokat és problémákat? Miért veszik el a támogatásokat, vagy épp csökkentik le azokat? Miért van az, hogy a társadalom többsége becsukja a szemét, és homokba dugja a fejét az ügy kapcsán? Miért kell olyan jogszabályokat hozni, ami nemhogy segíti, de gátolja a fogyatékosokat és azok családját? Miért kell azokat a szervezeteket ellehetetleníteni, akik segíteni akarnak? Hol vannak az esélyegyenlőség elősegítésére tett ígéretek és lépések? Miért nem kérdezik meg a döntéshozók azokat az embereket a megoldásról, akiknek ebben tapasztalata van, akik átélik ezeket nap, mint nap?

 „Szeretet csak egyenlőségben virágozhat, egyenlőség pedig csak úgy, ha másokat se tiltunk el attól, amit mi magunk - nyíltan vagy titokban - olyan szívesen művelünk.” /Rákos Sándor /

„Munkaterület, a kordonon belül lenni tilos!”

Ehhez hasonló, kis táblás üzenet várja a hajléktalan személyeket a budapesti aluljárókban. Az értelmező kéziszótárban ez annyit tesz: „Ki vagy tiltva”. Elviekben elhelyezték őket melegedőkbe, de sikerült mindenkit? Jó helyen vannak?
A hajléktalan probléma mindig is probléma volt. Amióta világ a világ, a velük kapcsolatos gondoskodás, kérdések napirenden vannak. Mi legyen velük? Hogyan segítsünk nekik visszailleszkedni a társadalomba? És így tovább.
Persze hajléktalan és hajléktalan között is van különbség. Kategorizálható, hogy ki miért és mi módon vált „otthontalanná”. A lényeg, hogy valamiért az utcára kerültek és a társadalom peremére szorultak. Van, akinek sikerül, és sajnos van, akinek nem jön össze, hogy újra a társadalom igazi tagja legyen.
Most joggal kérdezheti valaki, hogy jobb volt az, amikor az aluljárókban éltek? Nem, egyértelműen nem, de a kitiltásnak is vannak más formái, nemcsak rejtett módjai. Igen, kellenek szankciók, előírások, de kellene végre valamilyen konszenzusra is jutni őket illetően. Elszomorító, hogy a hajléktalanság, mint jelenség jelen van. Nem csak nálunk, mindenhol. Borzalmas látni, hogy valakiből egyszer csak „nincstelen” személy válik. Hányszor botlik bele az ember olyan hajléktalanba, akiről egyszer csak kiderül: diplomás, családos férfi/nő volt, és ide jutott saját, vagy épp önhibáján kívül. Mert ez a helyzet. Van, aki csak ilyen helyzetbe került, nem kérte, nem akarta és nem is ő hozta létre, de sajnos akad olyan is, aki mindezt saját magának köszönheti. Nem szabad viszont kategorizálni, nem lehet az egyiket felemelni, a másikat ott hagyni. Ez így nem megy. Segíteni kell, de mi van, ha valaki nem hagyja, vagy akarná, de akadályokba ütközik. Kérdések, kérdések, kérdések….
Van egy szociális szféra, akik állami vagy éppen nem állami segítséggel arra hivatottak, hogy segítsék ezeket az embereket. Léteznek szociális és nem szociális szakemberek, akik azért dolgoznak, hogy a hajléktalanságot felszámolják. Részt vállaljanak a megelőzésben és a rehabilitációs eljárásokban. Jogok, eszközök, személyi és tárgyi feltételek állnak - vagy csak állnának rendelkezésre.
Mégis, a hajléktalanság mint problémakör jelen van és felszámolása, megoldása várat magára. Hol hibázik? Hol vannak a buktatók? Miért nem sikerül teljes mértékben vagy csak egy apró kis szeletben eredményeket elérni? Amennyiben az a cél, hogy a hajléktalanokat újra beillesszük a társadalomba és újra hasznos, teljes jogú polgárokká váljanak, akkor miért néz ki a legtöbb melegedő, szálló lepukkantnak (tisztelet a kivételnek)? Hogyan szokjanak a jóhoz és széphez, ha ezeken a helyeken sok esetben dohos, penészes, sivár helyiségek várják őket? Persze ez forráskérdés az intézményeknek, de akkor miért vonnak meg pénzeket az ellátórendszerektől?
A hajléktalanság van, létezik, és ha elrejtjük, akkor is lesz. Szükség van összefogásra! Kell a párbeszéd a társadalom és a hatalom között. Léteznie kell egy hídnak, ahol közös megoldások születnek e problémakör kezelésére. Lehet, nincs rá olyan mód, ami felszámolja és megoldja az összes gondot ezzel kapcsolatban. Ez már utópisztikus elképzelés lenne, de elengedhetetlen egy olyan döntéshozás, amely a kérdéskört kezeli, és nem pedig elrejti a világ elől, mert ami nincs előttem, az nem biztos, hogy nem létezik.

Felporzott a cseh simaliszt

(2013. január 20, Felvidék.ma, kiegészítve január 26-án.)
Szerző: Duray Miklós
Az agarak laposan simuló szőrzetét is felborzolni képes évkezdet köszöntött a huszadik századdal terhelt cseh közéletre és közgondolkodásra.
Csehország külügyminisztere (államminisztere), Karl von Schwarzenberg, aki jelenleg Miloš Zeman, a zseniális hóhányó, a most leköszönő Václav Klaus elnök valamikori szoknyavadász vetélytársa és mindenben ellenlábasa mellett, a másik esélyes államfőjelölt 2013. január 17-én a cseh közszolgálati televízióban, az államfőjelöltek nyilvános vitájában beledurrantott a simalisztbe.
Az ausztroszláv (vagy deutschböhm?), magát egyetlenül csehnek valló főnemesi család sarja, a cseh politika leginkább tabunak tekinthető témájával, a németeket és a magyarokat kollektíve bűnösnek minősítő Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban úgy nyilatkozott "Mindig azt mondtam, és emellett most is kitartok, hogy azt, amit 1945-ben tettünk, ma az emberi jogok durva megsértéseként ítélnék el. Az akkori kormány – beleértve Edvard Beneš államfőt is – valószínűleg Hágában találná magát". Ezzel nem mondott kevesebbet, mint azt, hogy amit akkor tettek, háborús bűnnek lenne minősíthető a mai felfogás szerint.
Karl, azaz Karel (erdőmérnök), a nagy vadász hírében álló szuverén, valamikori főnemes, aki 1990 után visszakapta a tőle, a kommunisták által elkobzott csehországi birtokokat, ezzel a biztonságérzettel a háta mögött nyugodtan mondhat mást, mint a hivatalos cseh politika. Ő valóban független ember – egyesek kissé hütyörnek is tartják. Hozzá képest a vetélytársa, aki családnevének jelentése szerint köznemes, Miloš Zeman, csak pocsolyában hempergő lurkó, még ha rettentően nagyképű és jellemtelenül alávágó ellenfél is, de ízig-vérig cseh, akárcsak Klaus. Egy azonban biztos: mind Zeman, mind Schwarzenberg politikailag más oldalon állnak, mint a mostani államfő, még ha Zeman Beneš vonatkozásában Václav Klaus-szal azonos álláspontot is képvisel. Ez a cseh nyárspolgári valóság.
Schwarzenberg azt állítja, hogy a jogfosztó elnöki dekrétumokat az 1991-ben még a csehszlovák szövetségi parlament által elfogadott emberi jogokról szóló alkotmánylevél (ami részét alkotja a cseh és a szlovák jogrendnek is) elfogadásával a jogrenden kívülre helyezték. Ez elméletileg és a szukcessziós jogfelfogás szerint igaz, de mivel ezt – szó szerint – nem nyilatkoztatta ki semmilyen csehszlovák, cseh és szlovák jogszabály, ezért szövegszerűen mégis a cseh alkotmánybíróságnak van igaza (és a szlovák álláspontnak is), miszerint részét alkotják a jogrendnek, csak nem hatályosak. Ezért a cseh politika és a söröző cseh emberek serege is Miloš Zemannak fog igazat adni (hiszen a hozzájuk hasonló elődeik öltek meg kézi szerszámokkal és zsákmányolt fegyverekkel legkevesebb 350 ezer védtelen német embert és nem tudni mennyi magyart), aki szerint a cseh alkotmánybíróság világosan megállapította, hogy a csehszlovák Nemzetgyűlés 1946-os határozatai, amelyek a Beneš-dekrétumokat alkotmányos szintre helyezték, továbbra is a cseh (és a szlovák) jogrend részét alkotják. Kérdés, milyen véleményen lesz a cseh népnek a kevesebb sört és több száraz szalámit fogyasztó része (utalván az 1945. május 5-i prágai felkelés „legszörnyűbb” tapasztalatára: három napig száraz szalámin éltünk, sör nélkül).
Ne legyenek rózsaszínű álmaink. Emlékezzünk az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előtti évekre. A lichtensteiniek (a Lichtenstein-i Nagyhercegség és a Lichteinstein család) kezdeményezésére valamint a Szudétanémet Honi Szövetség (Sudetendeutsche Landsmannschaft) is, vizsgálatot indítottak Csehország csatlakozási szándéka ellen a Beneš dekrétumok kapcsán. Ennek ellenére az Európai Bizottság Jogi Szolgálata 2002-ben a Frohwein jelentésben azt a véleményt fogalmazta meg, hogy ez a kérdés az unió jogterületén kívüli, mert 1957 (az első Római Szerződés) előtti időben keletkezett ügyre vonatkozik. Még ha a korabeli Csehszlovákia vonatkozásában a németeket és magyarokat illetően csaknem ötmillió ember jogfosztását és teljes biológiai kiszolgáltatottságát jelentették.
Egyébként is Benešnek, éppen a tisztségéből most leköszönő Klaus állíttatott szobrot Prágában és az ő idején fogadtak el törvényt ennek a náci lelkületű fasisztának a cseh államiság érdekében kifejtett áldásos tevékenységéről.
Nem szabad elfelejteni: hivatalosan csak az minősítendő nácinak és fasisztának, ami a hitlerizmussal és a holocausttal függ össze. Ami attól független, még ha azzal azonosnak is minősíthető, a második világháború utáni rend megbonthatatlan része. Még akkor is, ha például a koncentrációs táborokból visszatérő felvidéki magyar zsidókat sújtotta – ne vallották volna magukat magyarnak.
Schwarzenbergnek szurkolok, még ha veszíteni is fog. Amit ő kimondott a cseh közszolgálati televízióban, azt eddig senki sem tette meg.
Ne felejtsük el a latin közmondást: Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo (a csepp vájja a követ, nem erővel, gyakori eséssel).

***
Soraimmal egy időben egy szlovák újságíró, a .Týžden c. hetilap főszerkesztője, Štefan Hríb írta le lapjának vezércikkében „ Karel Schwarzenberg gyökere német, katolikus és főnemesi. Ettől hátrányosabb kiinduló helyzet a csehek köztársasági elnökévé választásához el sem képzelhető. A németek, a katolikusok és a főnemesség a cseh történelemben egynéhány maradandó emléken kívül főleg fájdalmas nyomokat hagytak. Velük szemben fogalmazódott meg a modern cseh államiság.  Mindennek ellenére, ha a herceg bejutott az elnökválasztás második fordulójába és valós esélye nyílik a Vár bevételére, ez a cseh közgondolkodás felnőtté válásának hihetetlen előrelépéséről tanúskodik. A herceg a kulcskérdésekben nem enged, a szudétanémeteknek a második világháború utáni kiűzését a cseh televízió elnökválasztási kampány-műsorában továbbra is bűntettként minősítette. Megítélésem szerint ez az elnöki választási esemény csúcsa, ami akár egy erkölcsi áttörést is jelenthet, amit egész Csehországnak kívánok, egyben irigylem is tőlük.” (megjelent 2013. január 21-én).
Schwarzenberg véleménye ellen azonnal fellépet Václav Klaus, hivatalban lévő államfő, aki éppen Varsóból tért haza és hozta magával a lengyel államfő állítólagos egyet nem értő véleményét is. Az ellenfél Zeman is keményen elhatárolódott a herceg-államfőjelölttől. Csehellenességgel vádolta meg őt és kijelentette, hogy egy ilyen "szudétanémet" nézeteket valló ember nem lehet cseh államfő. Nem érdemes részletesen foglalkozni Klaus és Zeman véleményével, hiszen mindketten Beneš pártján állnak – a csoda az, hogy életükben először értettek egyet.
Szlovákia miniszterelnöke is társult Schwarzenberg ellenzékéhez. Robert Fico szerint Pozsonyt nagyon meglepte a hivatalban lévő cseh külügyminiszter nyilatkozata a Beneš-dekrétumokról, mert Szlovákia destabilizációs tényezőnek tekint minden olyan kísérletet, amely a rendeletek felülvizsgálatára irányul. Fico a Právo című cseh baloldali napilapnak január 24-én azt mondta: "a nyilatkozat nyugtalanságot váltott ki bennünk, mert a dekrétumok a jogrend részét képezik a Szlovák Köztársaságban ugyanúgy, ahogy a Cseh Köztársaságban". Majd leszögezte: a Szlovák Köztársaság kormánya szerint a dekrétumok megváltoztathatatlanok és nem lehet őket megszüntetni, mert a második világháború után kialakult viszonyokat rögzítik. "Ezért bármiféle kísérlet megszüntetésükre vagy korrigálásukra a második világháború eredményeinek komoly megkérdőjelezését váltja ki. Ezért lepett meg minket rendkívüli módon a Cseh Köztársaság hivatalban lévő külügyminiszterének nyilatkozata… Mi ezt destabilizációs elemnek tekintjük. Mivel olyan témáról van szó, amely komolyan beavatkozik Szlovákia nemzetállami érdekeibe, ezt a nyilatkozatomat megfelelő reagálásnak tartom a Cseh Köztársaság egyik államfőjelöltjének kijelentésére".

Schwarzenberg rádöbbent, hogy őszinteségével és a huszadik századi cseh bűnök által nem terhelt gondolkodásával darázsfészekbe csapott. Igyekezett csillapítani az elszólása miatt keletkezett zűrzavart. "Mindig annak a híve voltam, hogy minden helyzetben az igazat kell mondani, legyen az nagyon kemény vagy kellemetlen" - jelentette ki Schwarzenberg a Hospodárské Noviny című prágai gazdasági napilapban, január 24-én megjelent interjújában.
"Provokáltam, ez nyilvánvaló. Talán mérsékeltebben kellett volna fogalmaznom, meggyőződésem azonban, hogy nem jó, ha múltunk néhány problematikus cselekedetét elhallgatjuk. Már Freud arra tanított minket, hogy amit elhallgatunk, az később rosszabb változatban újra előjön. Meggyőződésem, eljött az ideje annak, hogy múltunk vitatható kérdéseivel is foglalkozzunk" – így magyarázta korábbi álláspontját a külügyminiszter-államfőjelölt. Végül megjegyezte: az izlandiakon, és részben a dánokon kívül "a szerencsétlen 20. században minden európai nemzet vagy annak tagjai elkövettek valamilyen bűncselekményt".


***
Csehországban 2013. január 26-án nem fordult meg a világ. Az elnökválasztás második fordulójában a hagyományos cseh gondolkodáshoz közelebb álló Miloš Zeman győzött. Helyre állt a rend. A két hagyományos ellenfél egyenlített. A korábbi elnök szeretői és a most győztes elnökjelölt szeretői ilyen tekintetben kielégülhettek. De mi lesz a voksolók azon 45 százalékával, akik a „szudétanémet” gondolkodású Schwarzenbergre szavaztak? Ők főleg a fiatalok közül toborzódtak. Elvesznek? Feloldódnak? Kivándorolnak, munkahelyet keresvén? Új pártot alapítanak? Egy újabb Ifjú Csehek Mozgalmát? Ha igen, ők a partnereink. Hiszen megérett az idő az Ifjú Magyarok Mozgalmának megalapítására is, hiszen sok mindenre kellene válaszként NeM-et mondanunk.

A hely szelleme

Hosszú idő után jártam ismét az Ország házában.

Gyermekfejjel lenyűgözött az épület monumentalitása, szépsége. Kívül és belül egyaránt.

A mostani látogatásnál is ugyanezt éreztem. Megérintett a belső terek mérete, díszítettsége, szerkezete. Felemelő érzés volt a hatalmas épületben sétálni. Eszembe jutott, hogy ez a hatalmasság milyen jól szimbolizálja az egész magyarságot. Milyen kicsiny ország vagyunk, de milyen hatalmas nemzet; szerte a Földön oly sokan. Jól esett arra gondolni, hogy milyen sokat adtunk már eddig is a világnak. Milyen jól is szimbolizálja ez az épület szellemi és egyéb nagyságunkat. Mennyi olyan ember, dolog, tett van, akikre, amelyekre méltán lehetünk büszkék.

Aztán a Szent Korona előtt állva eszembe jutott az is, hogy ezen ereklye egymagában szimbolizálja, jeleníti meg ezt a nemzetet. Ott a Parlament kupolája alatt, az őröktől és a biztonsági üvegtől védve erősnek, de mégis törékenynek tűnt.

Mint minden egyszeri és megismételhetetlen dolog. Mint minden polgára ennek az országnak. Mint minden egyes ember.

Gyengesége maga az erőssége is egyben. Egyedi.

A kupola, mint egy védőernyő borult rá. Biztos távolságból, védőn óvta, figyelte ezt az egyedi jelenséget. A hely szelleme – mely áthatja az egész épületet – talán ott érezhető a legjobban.

Nekem ez a kupola, alatta a Szent Koronával jeleníti meg azt az összefogást, amire ennek az országnak, nemzetnek mindig, minden időben szüksége volt – és van jelenleg is. Megjeleníti a befogadást, minden jó szándékkal rendelkező ember felé. A kirekesztés mentességét, a békés, elfogadó nyugalmat. Azt a biztonságot, ahol tudja mindenki a dolgát. Tud és akar is tenni a másikért és magáért is. Együtt. Egy olyan védőernyő, kupola alatt, amely példával mutatja a jó irányt, de nem nehezedik az alatta lévőkre. Nem is nehezedhet rá, hiszen egy azokkal. Tartóoszlopok nélkül nem áll a kupola. De a kupola védelme nélkül elpusztulnak, erodálódnak az oszlopok is.

Egymásra vannak, vagyunk utalva. Egyik sincs, és nem létezhet hosszú távon a másik nélkül.

Egy olyan ernyőt kell létrehozni, amely a tenni akaró embereket összefogja, velük együtt és értük létezik. Csak így lehet előrehaladni.

Az Országház megteremti erre a helyet. Az épületben tevékenykedőket ennek szelleme kell, hogy átjárja. Mindennap, amikor oda belép bárki, meg kell hajolnia azok előtt, akik miatt ott tevékenykedik. Nem megalázkodni.  Meghajolni, és emelt fővel, büszkén, elhivatottsággal tenni azt, ami a dolga.

Mindenkinek.

Véletlenül?

A következő történet nem megtörtént események alapján íródott. Szereplője nem valóságos személy, csak az írói képzelet szülötte, a jelenkor eseményeivel való bármilyen azonosság csak a véletlen műve lehet. A történet hőse, hallgatva az idők szavára, amely teljesen véletlenül megegyezik jelen korunk kormánypártjának egyik jelmondatával –„életfogytig tartó tanulás”– nyugdíjas évei felé közeledve felvételizett és felvételt nyert hazája egyik jó nevű egyetemére. Hősünk, aki abban a korban, melynek jelmondata –„a krumplileves az legyen krumplileves”– volt, járt már felsőfokú intézménybe, ezért rendelkezett ilyen irányú ismeretekkel. Teljesen véletlen, hogy a jelenlegi kormánypárt tagjai is ebben az időben koptatták valamelyik egyetem padjait. Bár ez az időszak a sötét diktatúra korszakaként került be a történelembe, valami vak véletlen folytán az ebben a korban tanulók ingyen tanulhattak, az oktatási intézmény pedig kiállította számukra a diákigazolványt, amivel igénybe vehették a kedvezményes utazást. Hősünk immáron a demokrácia szabad és félelem nélküli életét élve, elkezdte tehát felsőfokú tanulmányait. Néha borús gondolatok jutottak eszébe, amire a történelemből tanultak adtak alapot. Eszébe jutott például Arisztotelész, aki 2400 évvel ezelőtt több mint 150 ókori társadalmat illetve poliszt vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy bizony a demokrácia negatív dolog, mert előbb-utóbb kinő benne egy demagóg. Ma már ez véletlenül sem fordulhat elő, kergette el baljós gondolatait. Tudomásul vette, hogy a demokráciában fizetni kell, plagizálni még a félévi dolgozatban sem lehet, és a felhasznált forrásokat pontosan meg kell jelölni.       

Tudomásul vette azt is, hogy a demokráciában bizony nem csak az egyetemeknek van joga diákigazolványt kiállítani. Véletlenül előfordulhat olyan helyzet is, hogy a kormányzópárt holdudvarához tartozó vállalkozás kapja meg ezek elkészítését, de a hirtelen nyakába szakadt váratlan lehetőség miatt a rengeteg diákigazolványt éjt nappallá téve sem tudja határidőre elkészíteni. Erre csak a diktatúra kegyeit élvező egyetemek voltak képesek. Hősünk ezért másfél éve a kéthavonta lejáró ideiglenes diákigazolvánnyal utazik, és roppant szerencsésnek érzi magát, mert vasúton tud utazni, és a MÁV a Volánnal ellentétben elfogadja azt. Az utazás alatt pedig még véletlenül sem jut eszébe olyan eretnek gondolat, hogy Arisztotelésznek bizony igaza volt.

Ha már a diktatúra megbukott, és úgy tűnik, a pártok uralta demokrácia sem képes egy "diákigazolvány ügyet” megoldani, nem lehet, hogy véletlenül egy új szerkezetre volna szükség? Teljesen véletlenül, nem lehetne ez egy plurális demokrácia, ahol már nem a pártok és holdudvarok önző érdekei döntenek, és szakmai döntések alapján talán hősünk is hozzájutna egy diákigazolványhoz? Végre nem is annyira véletlenül?

Különbség

Valamiért vagy valami ellen. Van közöttük különbség!
Valamiért elsősorban tenni kell, valami ellen pedig elsősorban támadni.
A tevés pozitív cselekvés, a támadás rombolással jár.
A tett a béke üzenete, a támadás: háború.

És tévedés ne essék, nem attól lesz valaminek pozitív az üzenete, ha minél szélesebb körben, összefogva tesszük. Az összefogás a háború megnyeréséhez is szükséges lehet. Szövetséget lehet kötni valami ellen is.
Jó és „ügyes” hívó szó az összefogás. Csak a célja nem mindegy.
Összefogni valaki, valami ellen is lehet. Sőt, azért is, hogy más legyen, mint ami most van.

A más itt jelen pillanatban sajnos (szinte csak) arról szól, hogy ne a mostani kormány legyen hatalmon, hanem azok, akik az előző választásokon vesztesként távoztak.

Kérdés, hogy változna-e ettől a helyzet, azon kívül, hogy a „másság” itt a korábbiakat (személyeket, módszereket stb.) jelenti?!

Ne az elküldés és ne a visszakerülés, legyen a következő választások feladata, célja!

Tökéletességre lehet törekedni. Elérni azonban nehéz, lehetetlen. A szándék a jobb irányba történő változásra; ez az ami számít!


Szerkezetváltásra van szükség! Ezt a szerkezetváltoztatást a szereplőknek magukon kell elsősorban végrehajtani. Nem mindig a másikon. A változást elindítani csak belülről, önmagunkból lehet. Van-e a mai politikai ellenzékben igazi, őszinte jobbító szándék? Olyan, amellyel saját érdekeiről, előnyeiről is hajlandó lemondani a közjó javára?!

Vajon képesek-e a mai politika szereplői erre?! Hihetünk-e nekik? Van-e olyan a programjukban (Van-e egyáltalán programjuk?!), mely saját változásukról szól?


Másban hibát keresni, másra mutogatni egyszerű. Szövetséget is létrehozhatunk valaki/valami ellen. De van-e olyan alternatíva, amely a béke és jobbító szándék üzenetét hozza, nem pedig a háború folytatására ösztönöz!


Véget vethetünk-e a politikai sárdobálásnak?

Antipártként működve, pozitív üzenetet hordozva, úgy gondolom; igen!

Sárkányölő Szent György (részlet)

Történt egyszer időn innen, időn túl – Magyaroknak országában.
Valamikor régen, nagyon régen a földek bőven fordultak termőre, az eső ősszel esett, a hó télen, tavasszal langyos eső hullt - és nyáron?  Nyáron a lányok búzavirágból fontak koszorút. De történt egyszer, hogy az országba sárkány költözött, a szívekbe pedig a félelem… és télen nem esett a hó, ősszel kénes eső hullt, tavasszal viharos szelek fújtak és nyáron nem nyíltak virágok, és a lányok nem kötöttek koszorút.
-         Haj, haj, drága földjeink erős állataink! - mérgelődtek, morgolódtak a férfiak.
-         Haj, haj szép kertjeink, illatos virágaink! - sóhajtoztak az asszonyok.
De a sárkánynak semmi sem volt elég, a lányokat kérte, a szép hajadon lányokat. Így a király kidoboltatta:
-         Közhírré tétetik, hogy a király gazdag pénzjutalomban részesíti azokat, vagy azt a személyt, aki, akár élete árán is szembe száll a sárkánnyal. Mert ha nem álltok ki, nem harcoltok, a Sárkány elviszi hajadon lányaitokat. Valljatok színt, férfiak!

Íme, a férfiak!
(Hét különböző karakter, jellem. Mind magyarázatot keres és talál, hogy miért nem tud megküzdeni a sárkánnyal. Eközben sorra hullnak az ártatlan áldozatok.)

1. Zajong és búsong a világ, csak a lélek szárnyal … Bátor, elhaló szellentés, harcos félmondatok, ha félek, hát bátrabban nézek. Ne szomorkodjatok!
2. Minden rosszban van valami jó. A sárkányok leperzselik a földeket, de azok később még tökéletes házhelyek lehetnek. Az annyi, mint annyi, mint annyi…. Sárkányfű, kakukkfű, illatos gyom…. szépít, erősít és hamvasít…  „Ha lányától búcsút veszen, fehér leplet nálam vegyen!”
3. Csak ne kiabálnának akkorát… Hát tehetek én róla, hogy ilyen a világ? Azt mondják, segítsek, de rajtam ki segít? Legjobb lesz csendben meghúzódni…
4. Lehet, hogy tenni kéne valamit? Mondjuk összefogni, és egy nagy üstbe szurkot önteni, s akkor vége lehetne e sárkánynak… Lehet? Lehet? Lehet! Lehet?
5. Hát egy frászt! Ha odaadják a lányokat, hát odaadják! Legalább nem lesz belőlük töppedt öregasszony!
6. A tudomány jelenlegi állása szerint a sárkányok hamarosan kipusztulnak. Egy röpke fellendülés, virágzás, egy kis terror, terrorocska, és vége. Tanulmányom témájához kérdőív, félelemindex a sárkány szájától 15 centiméterre, avagy építészeti stílusirányzatok kialakulása sárkányságok idején. (Sóhaj, homloktörlés.) Iszonyú ez a felelősség!
7. Barátaim! Akárki! Mindenki! A király harcba hív! Menjetek! Mi itt állunk egy emberként mögöttetek! Mert kié ez az ország, ha nem a tiétek? A zúgó patakok, a zakatoló gyárak, a lencséstálba a hús-belegondolás…. Barátaim! Akárki! Mindenki! A király harcba hív!

Menjetek! Menjetek! Menjetek! Menjetek!

És az országban nem volt ház, ahol ne gyászoltak volna, csak a királyi palota áll.

Részletek a Sárkányölő Szent György című vásári bábkomédiából
Dr. Józsa Éva DLA, egyetemi docens (1989)

Kilogramm úr

Kilogramm úr a Nagyúr!

Ha írnánk egy listát azokról, akik a leghosszabb ideje uralkodnak a politikai és gazdasági elit tagjaként, akkor ő biztosan a Top10-ben lenne. Még azt is el tudja érni, hogy új alaptörvénye legyen egy társadalomnak vagy átnevezzenek egy országot. Hol vagyunk mi hozzá képest?



Sehol. Csapata és cselekedetei viszont egyre silányabbak, mert az igazán dolgozó, és nem a székből parancsolgató emberek munkáját észre nem veszi, meg nem köszöni. Feljebb nem emeli őket, helyette olyasvalakiknek ad megbízást, akik nem ellenkeznek, hanem zsarnoki hajlamait kiszolgálják. Az emberektől mérföldek választják el, életüket nem ismeri, munkájukat nem látja, mintha nem is léteznének, mintha nem csinálnának semmit, mintha csak idióta szavazógépek lennének.



Kilogramm úr túlságosan is biztos a mértékegységek között elfoglalt pozíciójában. Azonban vigyázzon! Nehogy új súlymértéket vezessenek be, mert akkor Ő nagyot esne a ranglétrán, sőt, teljesen eltűnne a politikai elit többi súlyos, ámde haszontalan tagjával együtt!

„Brüsszeli jegyzet”

Pártalapítási játszadozás
Kezdhetném most gondolataim közzétételét okos idézetekkel vagy mondásokkal, mint „nincs új a Nap alatt” vagy „sok hűhó semmiért”, sőt kívülállóként még viccesen társasjátéknak is nevezhetném mindazt, ami e témában régiónkban történik. Csakhogy nem vagyok igazán kívülálló, s azt is tudom, a mi bőrünkre megy ki a vásár.
Mindazok, akik már sokra emlékezünk (de öregek még nem vagyunk), tudjuk, az ún. bársonyos forradalom a VPN-nel (fiatalabbak kedvéért: Verejnosť proti násiliu, vagyis magyarul NYEE – Nyilvánosság az Erőszak Ellen) kezdődött el, legalábbis ott tömörültek mindazok, akik tenni is akartak valamit a változásért. Majd megindult az elítélt egypártrendszer ellenakciójaként a különböző pártok alapítása, ami dicséretes volt s elvezetett a demokratikus több párt rendszeréhez s a valódi választás lehetőségéhez. Megalakult előbb – hogy csak a magyar vonalat kövessük – az FMK, majd az Együttélés, végül az MKDM (sőt pár évre rá a Magyar Néppárt is). S bár mindez bizony nem is a népakarat – a demokrácia – megnyilvánulása volt, talán inkább politikai/személyi érdekek játszottak benne szerepet, azért a közakarat (egységben az erő!) végül mégis győzött, s közös képviseltként létre jött az MKP (1998). A többi kárászéletű pártocskával hadd ne foglalkozzunk.
(Csak zárójelesen jegyzem meg, a NYEE és FMK 1990. januári közös nyilatkozatában még ilyen pozitív dolgokat is megfogalmazott: „A nemzethez való tartozás alapvető, emberi jog. A nemzeteket, nemzeti kissebségeket és etnikumokat kollektív jogok illetik meg. Ezekből a kollektív jogokból következnek az individuális jogok valamennyi egyén számára.” Mily kár, hogy ezek a gondolatok mindmáig nem valósultak meg, sőt!)
Az utóbbi évek, hónapok eseményeire már mindenki emlékezik. Előbb a Most-Híd létrejötte (nem hinném, hogy a választók akaratából, ezt az utólagos eredményei sem tudják elfeledtetni), majd most az „új MKDM” Magyar Kereszténydemokrata Szövetség címen próbál zászlót bontani. Farkas Iván mondja egy interjúban: „Mert ami Szlovákiában természetes a szlovákok számára, vagyis a politikai pluralizmus, nem biztos, hogy megfelel az ország lakosságának mintegy 8,5 százalékát kitevő szlovákiai magyaroknak.” Teljesen egyet tudok érteni vele. Hiszen a fentiekben vázolt folyamatnak megvannak a tanulságai! S mégis éppen ennek az ellenkezőjét cselekedjük? Magunk alatt vágjuk a fát? Egy párton belül is lehetnek különböző platformok, nézetek, nem kell ahhoz külön párt (hacsak valaki nem akar minden áron elnök lenni). Nem tudom, mik a mozgatórúgói az új párt alapítóinak, kik vagy mik mozognak a háttérben, ezt innen messziről nem látni. Egy azonban biztos: nem a felvidéki magyarság érdeke. (Érdemes újraolvasni Duka Zólyomi Árpád cikkét – Felvidék.ma, október 28.) Mert annak egy olyan egységes és erős képviseletet kellene biztosítania, amely keresztül is tudja vinni érdekeinket, meg tudja valósítani elképzeléseinket (s itt még csak nem is a „minimumra” gondolok, hanem annál sokkal többre). Sajnos ezt még az egységes MKP sem tudta megtenni kormányzati tényezőként sem. S az érdekérvényesítést másképp, mint egyesített erőkkel már csak számunk miatt sem tudjuk megvalósítani. Maga Bugár Béla az „Együtt egymásért - 10 éves a Magyar Koalíció Pártja” kiadványban „Egy magasabb cél érdekében” című cikkében még így fogalmazott: „Az elődpártok mindegyike feladott valamit egy magasabb cél érdekében, ami nem más, mint egységesen, erőteljesebben és hatékonyabban képviselni a választóink érdekeit – mert mi értük vagyunk.” Mily kár, hogy saját szavaival sem tudott azonosulni…
Mindazok kapcsán, amit a fentiekben felidéztem azonban egy másik gondolat is foglalkoztat hónapok óta: miután a határon túli magyarságnak megadatott a mód aktívan belekapcsolódni a magyarországi történésekbe (állampolgárság), fennáll a kérdés hogyan és miért? S itt nem főleg a felvidéki magyarságra gondolok, hiszen annak lehetőségeit az „ellentörvény” erősen korlátozza, hanem elsődlegesen az erdélyiekre, hiszen ők vannak számban is sokkal többen (hál´Istennek). De ha mondjuk, én határon kívül rekedt magyar állampolgár lennék, akkor igenis elgondolkodnék azon, kire szavazzak majd Magyarországon, s miért éppen őrá? Köztudott – bár nyíltan meg nem vallott – cél volt, hogy azok, akik felvették a magyar állampolgárságot, majd arra szavaznak, akinek köszönhetik, tehát a FIDESZ-re (bár a Felvidéken sok köszönet nem volt benne). De miért éppen őrá? Kiáll a FIDESZ a felvidéki magyarság érdekeinek védelme mellett? Gondol majd ránk is, mikor újabb és újabb törvényeit fogadtatja el? Tehet végképp valamit értünk anélkül, hogy Szlovákia belügyeibe avatkozna? Attól tartok, érdemben nem sokat, lesznek ennél fontosabb teendői is. S most nem akarom a nemzetstratégiájukat értékelni, az hosszabb elmélkedés tárgya lehetne. De Duray Miklós „intelmét” érdemes lenne megszívlelni: „Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed.” Attól tartok, a FIDESZ-é jelenleg az.
Jön Bajnai! Ezzel voltak tele az újságok október 23-a után. Nem párttal (bár beleillik a cikkünk címébe foglaltaknak az Együtt 2014 is), hanem a szinte mindenkinek felkínált összefogással („Reménykedő baloldaliak, csalódott jobboldaliak, politikailag elárvult szabadelvűek és hatni akaró zöldek összefogását kell megteremtenünk. És azokét is, akik nem tudnak, vagy nem akarnak maguknak pártot választani.”). Ez lenne hát a megoldás nekünk is? Majd erre szavazunk (már aki szavaz)? Nemigen hiszem. S a többi magyarországi párttal hadd ne foglalkozzak.
Akkor hát hol a megoldás? Nem állítom, hogy tudom. De felmerült az elmúlt hónapok beszélgetéseiben a gondolat: olyan pártra lenne szükségünk, amelyik kimondottan a határon túli magyar érdekeket hajlandó felvállalni, azokért kész küzdeni. S ennek a pártnak Magyarországon kellene alakulnia, ott lakó magyar állampolgárok jóvoltából. S egyértelműen nem a FIDESZ ellenében, hanem azzal karöltve, együttműködve tudna 2014 után talán méltó módon és aktívan működni mindazok érdekében, akik az ország határain kívül rekedtek, illetve ott tudják elképzelni jövőjüket is, csak emberibb, méltóbb, egyenlőbb körülmények közt. A nagy kérdés csak az, találtatnak-e a „reménykedő baloldaliak, csalódott jobboldaliak, politikailag elárvult szabadelvűek és hatni akaró zöldek” közt olyanok, akik egy ilyen zászló alá fel tudnának és akarnának sorakozni csak azért, hogy a határon túliaknak legyen kire szavazni. Mert abban a hitben nem ringatom magam, hogy akár a FIDESZ, akár az MSZP, akár a JOBBIK törzsválasztóit elcsábítjuk – nincs is rá szükségünk. A másik fontos kérdés: lesz-e, aki egy ilyen párt élére állna, olyan karizmatikus magyarországi egyéniség, aki még eddig nem vállalta fel valamelyik másik, meglévő párt programját, s aki szívvel-lélekkel ki tud állni a magyar nemzet országhatáron kívüli részei mellett. S akinek egyben számolnia kell azzal, hogy a meglévő pártok nemigen fogják támogatni. De a lakosság egy része talán igen. Vannak-e rejtett tartalékaink?
Azzal kezdtem: játszadozás. Eljátszadoztam tehát magam is azzal a gondolattal, amely – bevallom – nem saját fejemből pattant ki. De azt hiszem, érdemes rá időt szentelni. S ha a fentiek netán egy együttgondolkodást indítanának el, annak csak örülni tudnék. S ha szülőföldünkön netán megváltozik a törvény (amit már annyian ígértek), akkor biztosan lesznek a Felvidéken is támogatói.
 
2012. november 5.                                                Flórián László

A Jó, A Rossz és a …- avagy a magyar (folytatásos) western.

Egyik nap az internetes filmes portálokat böngészve, egyik gyermekkori kedvenc western filmem leírására bukkantam.

„A polgárháború idején sajátos módját választja a pénzkeresetnek a mexikói Tuco és társa, Joe, akit Szőkének neveznek. A Tuco fejére kitűzött vérdíjak begyűjtéséből élnek. Szőke leszállítja a banditát a seriffnek, majd megmenti az akasztófától. Azután jöhet a következő város. Az üzlet virágzik, ám a két fickó összemarakodik az osztozkodásnál. A sivatagban egy kirabolt pénzszállító kocsira bukkannak, ám amikor Tuco le akar számolni társával, kiderül, hogy a haldokló tiszt elmondta Szőkének, hol rejtették el az aranyat. Tuco így kénytelen megint társulni Szőkével, ám az arany utáni hajszába a brutális Angyalszem is bekapcsolódik.”[1] 
 
A film 1966-ban készült. A mai napig töretlen a népszerűsége; örök klasszikus.
A magyar „demokrácia”, pedig 23 éve tart. De még nem készült el.
… és egyre kevésbé népszerű….
A mi „népmegsegítő vezéreink, demokrata hőseink” is begyűjtik a vérdíjakat; jöhet a következő város; az üzlet (nekik) virágzik.
Azonban mostanság mintha összemarakodtak volna az osztozkodásnál. Látszólag…
…és az arany utáni hajszába bekapcsolódott újra, az angyalarcú „a mindenkivel kompromisszumot kereső, a feltételeket nem szabó, - de jó, ha támogatókat, programot és pénzt is hozol, - egyesületet alapító, milliókkal szolidáris” Angyalszem is. Aki szeretné, ha neki is jutna. Hiszen kapott ő már epizódszerepet a filmben korábban is. Most fő-főszerepet szeretne…
… és a magyar western tovább folytatódhat …
…ugyanazon szereplőkkel, ugyanazon rendezőkkel…


TE MEDDIG NÉZED MÉG EZT A FILMET?
SZERETED MINDIG UGYANAZOKAT A SZEREPLŐKET LÁTNI?
 
TE DÖNTESZ MIT NÉZEL!


[1] Forrás: http://www.port.hu/a_jo,_a_rossz_es_a_csuf_il_buono,_il_brutto,_il_cattivo/pls/fi/films.film_page?i_film_id=51309

Hová lett az Aranybulla aranya?

Mielőtt valaki egy új magyar krimi hátborzongató történetébe tévedne, nem kevésbé hátborzongató, de legfeljebb politikai krimi olvasására bíztatjuk az olvasót - és nemcsak a krimit kedvelőket. Francis Fukuyama, a híres amerikai politológus „A politikai rend eredete” (Akadémiai Kiadó 2012) c. munkája első kötetének olvasására bíztatunk mindenkit (angolul: The Origins of Political Order: From Prehuman Times to the French Revolution. 2011). Bizonyos értelemben valóban megtudjuk, hová lett az aranybulla aranya. Az más kérdés, hogy az eredmény nekünk csak akkor jelent valamit, ha azonnal, vagy már jó előre a FIDESZ vagy a KDNP belső köreihez tartozunk, vagy gyorsan odafurakodunk valahogy.
Na, de vissza a történethez. Az Aranybulla úgy kerül szóba, hogy Fukuyama a sikeres és korszerű demokrácia három intézménytípusának stabil egyensúlyát követeli meg, ez pedig a következő intézmények egymásba kapcsolódó fékeit és ellensúlyait jelenti:
-         az állam
-         a joguralom
-         a felelős kormány.
Az állam mindenhatóságát sikeresen a Magna Cartához (1215) hasonlóan korlátozta az Aranybulla (1222), de Angliával ellentétben nem sikerült a felelős kormányt és a mindenki jogfelelősségét biztosító joguralmat megteremtenie. Ez azóta is csak rövid ideig sikerült, az erős, központosított állam megteremtése annál többször - de szintén (remélhetően) csak rövid ideig.
A mai demokráciának is ez a baja. A központosított állam újrateremtésének időszakát éljük, amellyel együtt jár a tudomány, a területi igazgatás, a kultúra, lényegében minden központosítása, a kormány azonban nem a társadalomnak, hanem az oligarchák éltette patrimonializmusx képviselőinek felel, a joguralom helyzetét pedig jól jellemzi az alábbi kiszólás: „barátainknak mindent, ellenségeinknek a törvényt”. Kétségtelen, hogy ez a törekvés azért is lehet sikeres, mert a magyar társadalom erősen kötődik a keleti (bizánci) kultúrához és a „szocializmus” évtizedei csak megerősítették ennek a kultúrának a létjogosultságát. 1989-90 után a (politikai és gazdasági) elit minden rétege örömmel használta - és használja ma is - ezt a megerősítést.
Egyelőre nincs olyan, korábban már megismert és hatalmon lévő, vagy ahhoz közel kerülő párt, amelyik komolyan gondolná ezt a fukuyamai tipológiát. Most úgy tűnik, hogy a központosított államért való harc, amely egyben a zsákmányt is jelenti, mindent visz.

xA patrimonalizmus Fukuyama szerint családunk és barátaink előnyben részesítése (37. old.).

Békemenet 2.

Volt két békemenetünk. Elég lett volna belőle egy is. Akinek a dicsőség a fejében van és nem a lelkében, sokszor hoz rossz döntéseket.

   Az első békemenet előtt felhívott egy barátom, aki már akkor vajúdott, vajon ott van-e a helye, vagy fordítson hátat mindannak, amiért oly sok éven keresztül szolgált.



   Én épp abban az időben veszítettem el az állásomat, mégis azonnali válaszom volt, hogy a nemzetünkért ki kell állnunk, ott a helyünk. Elsősorban nem a kormány mellett vonultam már akkor sem, hanem nemzeti összetartozásunk kinyilvánításaként.



Sokunkban benne volt már az első békemenet idején is, hogy nem tűrhetjük a sok gyalázatot, az új gyarmatosítást. Aki csak tehette, kinyilvánította nemzeti hovatartozását, s vonultunk sok százezren a Kossuth térre, melyet háromszor is megtöltöttünk. Örvendett a lelkünk: él a nemzet! Jó volt visszaemlékezni a történelmi időkre, azokra a rövid időszakokra, amikor a nemzet egységes volt, jó volt visszaemlékezni a lengyel-magyar barátságra.



   Jött azonban a második megrendelés, mert a Kormány az első békemenetben is elsősorban saját megdicsőülését, és nem a nemzeti összetartozás magasztos eszméjét látta meg.



   Amilyen természetes volt sokunk számára, hogy az első békemenetben nemzetünk védelmében ott a helyünk, olyan természetes volt mostani távolmaradásunk, hiszen egyszer már megmutattuk erőnket a korábbi századokban létezett tőkefelhalmozóknál sokkal félelmetesebbnek tűnő új gyarmatosítóinknak.



   Csúf bukása volt ez a szervezőknek, akik halmozni szerették volna a dicsőséget. Az oly sok magasztos történelmi eseményben bővelkedő Kossuth teret nem háromszor, de egyszer sem töltötték meg. Egyre növekszik azok serege, akik az előző ciklus képviselőire szavazatukat sosem adnák, de közel egy évtizedes szolgálatuk beteljesülését sem vélik felfedezni a jelenlegi vezetésben. 

A FOCIRÓL…(MERT EHHEZ ÚGYIS ÉRT MINDENKI).

Ha már szó esett Erisz almáiról, meg az ide-oda gurigatásról…

Mert a jó fociban is gurul a labda. Ide és oda. Meg össze meg vissza, de manapság leginkább összevissza!

Hol lehet a probléma?! A labdával? Az még mindig gömbölyű…..

Talán a csapatokkal? Talán….(?)

A rendszerváltás óta ugyanazt a mérkőzést nézzük. Ugyanazokkal a csapatokkal. És sajnos a végeredmény is mindig ugyanaz! Négyévente ígérgetnek a csapatkapitányok, hogy majd ezután jobban rúgják a bőrt.

Aztán csak térfélcsere történik, de a játék képe nem változik! Sokszor már a kezdőrúgás is siralmas és a mérkőzés színvonala egyre lejjebb és lejjebb zuhan.

23 éve csak térfélcsere. Ugyanazok a játékosok, csak néha mezt cserélnek. (Sokszor egymással…) Az eredmény? Mindenki látja…

A szövetségi kapitány(ok) ugyanaz(ok)! Ő(k) (azaz MI!) küldi(k) pályára ugyanazokat az antifocistákat!

Tisztelt szövetségi kapitány(ok)!!!

NeM kellene már lecserélni ezeket a tehetségtelen játékosokat?!

Új, tehetséges játékosok kellenek!

Nem csak férfiak, nők is!

ERISZ, ÉS AZ Ő ALMÁI

A görög mitológia szerint Thetisz istennő és Peleusz király lakodalmára egyedül Erisz, a viszály istennője nem kapott meghívást. Erisz nagyon megharagudott ezért, és egy a legszebbnek járó aranyalmát dobott a násznép közé. Ki is tört menten a veszekedés, a „viszály”. Három istennő is vetélkedett a legszebbnek járó címért. Pariszt, a trójai királyfit kérték fel, hogy döntse el a versenyt.          Az istennők vesztegetés/ígérgetés módszerét alkalmazták, melynek következtében, „jutalmul” elnyerhette a szépséges Heléne szerelmét. Emiatt tört ki azután a görög-trójai háború, amely kilenc év után Trója pusztulását hozta. A viszály istennője akkor (is) győzedelmeskedett.



Nézzük, mi változott azóta?! Görögországban, Hazánkban, vagy a nagyvilágban. Erisz folyamatosan gurítja közénk almáit. Mi pedig felvesszük azokat. Felveszik a politikusaink, felveszi a média és felveszi a legtöbb közember is. Tulajdonképpen ők azok, akik leginkább gurigáznak. Jön egy alma bal oldalról, azt felveszi a jobb oldal. Majd begurít egyet a másik oldal is és azt az almát is felveszi valaki. Ide-oda gurigázás folyik. Viszálykodás; látszat viszálykodás. Mert ez kell ahhoz, hogy ne essen szó a fontos dolgokról. Meg van a cirkusz. Kenyér egyre kevésbé!



Gurigázni könnyebb, mint a terhet felvenni, hordani. Megy a mutogatás jobbról balra, balról jobbra! Gurulnak az almák ide-oda.



Most gurult egy középre is!



Velünk játszanak!



Erisz almái csak újabb és újabb viszályt szítanak! Program kell, ami nem alma! Ne vegyük fel ezeket az almákat. Helyette más gyümölcsöt keressünk! Saját termelésűt, hosszantartót, általunk megműveltet/megtermeltet, gondozottat!

Az alábbiak néhány, általunk nagyra becsült gondolkodótól származó eszmefuttatást tartalmaznak.

A vezéremberről



Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napóleon, Samu bácsi és Szolón. Prokrusztész egy elgondolás híve, melybe nemzetét belekényszeríteni akarja, ha törik, ha szakad. Napóleon szenvedélyes játékos és akár nyer, akár veszít, mindenképpen tékozol. Samu bácsi úgy ül az uralkodói teremben, mint egy fűszeresboltban, dekákkal és garasokkal ravaszkodik. Szolón az isteni ihletre figyel, minden tette az örök mértékből ered és országa virul.



                                               (Weöres Sándor: A teljesség felé)   



Földi és égi hatalom



"Amit nekem adsz: mindenkinek adod", hirdeti a földi hatalom. "Amit mindenkinek adsz: nekem adod", hirdeti az égi hatalom.



                                               (Weöres Sándor: A teljesség felé)   



Fekete trilógia, III.



Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen. A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden katonai fegyvernemnek azt kell énekelni magáról, hogy ő a legkülönb, anélkül hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az államfőről, hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és így tovább. Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat. Gödörben vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.



                                                        (Weöres Sándor: A teljesség felé)   



„A messiási magatartás kisiklott és fals alakja ha valaki gondolatot talál, és elhatározza, hogy ennek nevében az emberiséget egyszerre megváltja, azonnal és az egészet, ha szóval nem megy parancsra, ha arra sem megy, börtönnel és kényszermunkával és géppisztollyal, mert a diktátor is messiás, csak a legalsó szinten. Ami a bodhiszattvában értelem, az a diktátorban eszelősség, ami a bodhiszattvában tudás és tisztaság, akarat és bizonyosság és erő, az a diktátorban mánia és zűrzavar, rögeszme és bőszültség és erőszak. Ami a bodhiszattvában szolgálat, az a diktátorban a hatalom.” 



                            (Hamvas Béla: Messianizmus és diktatúra in: Patmosz I.)

Mi lehet az összefüggés Orbán Viktor nemzetpolitikája és a primitív népek asszonyvásárlása között?

Ismert dolog, hogy a régi időkben egy gyönyörű nőért annyi kilogramm aranyat adtak, amennyi a súlya volt. Orbán ugyanezt tette, százmillió forintra taksálta (a magyar adófizetők pénzéből) a nehézsúlyú politikai versenyzőt, Szász Jenőt. Ez a pénz ugyan csak a jéghegy csúcsa, de érdemes odafigyelni, ha a mi pénzünkről van szó.



Orbán játszadozik, az elmúlt években kétszer is durván belenyúlt az erdélyi magyar politikába, hogy az RMDSZ-t megleckéztesse. Először létrehozták a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Pártot (amelynek tiszteletbeli elnöke Kövér László), de Orbán barátjának, Tőkés Lászlónak nem tetszett a vezér, ezért jött a következő, Fidesz által gründolt új magyar párt, az Erdélyi Magyar Néppárt. Csakhogy a 2012-es helyhatósági választás megmutatta, hogy a Kelemen Hunor vezette RMDSZ-szel szemben külön-külön esélye sincs a Fidesz két vazallus pártjának, ezért kellett nagyot húzni a magyar adófizetők pénzéből. Budapest döntött helyettük, és Orbán egy fél vagyonért kivásárolta Szász Jenőt egy új nemzetstratégiai intézet élére.



Most százmillió forintunkba került, hogy Tőkés László református ex-püspök hatalomvágya teljesüljön, kár ez a játék, még akkor is kár, ha tudjuk, a Fidesz 2014-ben visszavárja a segítséget a választójoggal rendelkező erdélyi magyaroktól. Azt azonban bátran kijelenthetjük, így nem lehet magyar-magyar egységet létrehozni, se százmillióért, se több milliárdért, így csak húst és lelkeket lehet rabolni. Sajnos a hazai politikai elit nem érti a demokráciát, és így lejáratja saját intézményeit.



Az új nemzetpolitikai kérdésekben megnyilvánuló intézmény pedig azért felesleges pénzkidobás, mert Orbán ingyen is kérhet szakvéleményt az MTA-tól, az óriási összegért felállított Magyarság Házától, a MAÉRT-tól, a Magyar Diaszpóra Tanácstól vagy éppen a végtelenül megcsonkított költségvetésű magyar szakegyetemektől.



Kedves Szász Jenő! Amennyiben maradt Önben egy szikrányi székely virtus, gondolkozzon el az alábbiakon egy kicsit, és mondjon le a megalázó jegyajándékról, higgye el, nem érdemes visszahozni a barbár világot.



Kedves Erdélyiek (pártállástól és ideológiai különbségektől függetlenül)! Higgyék el, ameddig Budapesttel nem mellérendelő a viszonyuk, és ameddig Önöket nem partnerként kezelik, addig az áldemokratikus kísérletek többet ártanak, mint használnak. Az erdélyi magyarság összefogásának hiánya, s megfelelési kényszerük a magyarországi politikai elit kisstílű játékainak irányába a biztos politikai halált fogja jelenteni Romániában.



Már jeleztük, van egy réteg, aki átlát a politikai elit 23 éve tartó álszent játékain.

„Jó tanács” idősporolásra pedagógus érdekvédőknek

Konrád Lorenz etológus híres könyvében (címe: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne) figyelmezteti az embereket, hogy az önmagukkal való versenyfutásban ne emésszék fel magukat.



A pedagógusokat képviselő érdekképviseleti szervezetek munkáját szeretném segíteni egy gondolattal. Vezetőjük, Hoffmann Rózsa államtitkár, érdekes módon üzente meg nekik, hogy nem érdemes saját idejüket húzni a vele való tárgyalásokkal. A „szak”- politikus ugyanis ártatlan nyilatkozatban közölte a sajtóval, hogy a tárcáját érintő legfontosabb kérdésekről az internet véletlenszerű böngészésekor akad rá. Mindezzel óvatosan tudatta, hogy presztízse a kormányon belül némiképpen megkopott, akár súlytalan bábfigurának is nevezhetnénk.



A PD és a PDSZ jól látja, hogy az oktatás is a kormány által halálra ítélt területekhez tartozik, pedig milyen nagyszerű, hogy állandóan Klebelsberg szellemiségére hivatkoznak. Pedagógusok nélkül viszont nehezen lehet fordítani egy társadalom sorsán, ezért is fontos a megfelelő tárgyalópartnertől a korrekt hozzáállás kikényszerítése. Ez a személy azonban már - és még mindig nem - Hoffmann Rózsa, hogy egyáltalán van-e ilyen az egész államvezetésben, azt majd a következő hetek döntik el. 

Napszúrás ősszel?

Az ismert bibliai történet szerint Mózes ellen népe a szegényes életkörülmények miatt zúgolódott a pusztában. A próféta válasza nagyjából így adható vissza: inkább nélkülözés Isten oldalán, mint rabszolgaság. A Magyar Nemzet október 11-i számának első oldalán feltűnt egy ál-Mózes, aki az október 23-i békemenet szervezőjeként az alábbi jelszót fogalmazta meg: ”még mindig jobb szegénységben élni, mint adósrabszolgaságban”.
Mi ezzel a baj? Semmi! Lehet-e békemenetet szervezni? Lehet! Lehet-e jelszavakat megfogalmazni? Lehet! A probléma az üzenet tartalma és közvetítője közötti diszharmóniával van. A mi vastagkötegű Csizmadia Lászlónk az ál-Mózes. Hogy miért? – mert nagyon cinikus, az ő vagyoni helyzetében ugyanis nem lehet a szegénység felvállalásáról beszélni. Az évek óta nagyhangú vállalkozó az Orbán-kormány fizetett embere, aki milliárdokról dönt a civil világ főítészeként.
Csizmadia Úr! – kérem, ne hergelje a lakosságot! Jelezném, hogy már van egy réteg, aki átlát magukon, kirajzolódott már a jobbos-balos játékot játszó politikai-gazdasági elit összekacsintása. Ők azok, akik látszólagos ideológiai különbözőségük ellenére egységesen taszították szegénységbe és adósrabszolgaságba a lakosság egy jelentős részét.
De nem mindenki kapott politikai-napszúrást, és nem mindenki hergelhető. Kell a demokráciában egy olyan alternatíva, amely ezt kimondja, ha már az irányított média érzéketlennek mutatkozik a valóságra.

A gyűlölet a vesztesek kárpótlása

Hogy mitől lettem ilyen emelkedetten keserédes?
Tegnap, a karácsonyi bevásárlóláztól végtelenné duzzadt forgalomban hátulról nekem jött egy autó. Kiszálltam, hogy feltérképezzem a károkat. A másik kocsi sofőrje még néhány másodpercig meredten nézett, majd szintén kikászálódott a volán mögül. Addigra már konstatáltam, hogy a vonóhorog az én autómat jótékonyan megóvta, és szerencsére a csodálatosan szép másik autóban sem keletkezett különösebb kár, mindössze a rendszámtábla kapott egy kissé új dizájnt. Ezt az észrevételt egyből közöltem is a láthatóan feszült „elkövetővel”, aki erre meglepő módon azzal reagált, hogy tanácstalanság és harag között ingadozván, kiabálva számonkért, amiért én – szerinte – elé vágva előidéztem ezt a helyzetet. Valóban egy sávváltással soroltam be az ő kocsija elé, az indokolatlanul – de szerencsésen – nagy, kb 25 méteres közbe. Az elöttem araszoló sor megállt, hát én is üresbe tettem a váltót, és lassítva, gurulva leálltam. Ekkor érkezett követőm, a vonóhorogra.  – Ember! nekiment egy álló autónak hátulról! – foglaltam össze az eseményeket, mire ő rendőrért kiáltott... – Hát jó, hívjunk – nyúltam a telefonomért. Erre bepattant a kocsijába, az utastér biztonságából agresszív baromnak titulált... és elindult.
Nem folytatom, ennyiben maradt a dolog, de éreztem, láttam a tehetetlen haragot és a gyűlöletet a szép autó tulajdonosának arcán. Ekkor ötlött fel bennem: A gyűlölet a vesztesek kárpótlása.
Igen, van úgy, hogy engem is hatalmába kerít ez az érzés, amit azonban egy kis józan elemzéssel le tud küzdeni egy egészséges lelkületű felnőtt ember. Eszembe jutott, hogy ifjonti hévvel a lelkemben milyen nehéz volt megemésztenem számomra oly fontos történelmünk sorfordító kudarcait. Gyűlöltem a Mohács, a majtényi-, a világosi fegyverletétel, a Trianon és a II. világháború utáni békekötések diktátumait. (Azt bezzeg büszkén hallgattam, hogy lószagú, fésületlen eleink jöttükben-mentükben milyen hetykén és vidáman nyilaztak halálra békés járókelőket briliáns technikával, pedig ez tényleg rendkívül udvariatlan eljárás a maga nemében.) Ma azonban aggódva látom, hogy ezek az – ifjú emberben természetesnek mondható – érzések nagyszámú embercsoportok társadalmi-gazdasági „feltámadást” kereső programjának kiindulópontjai, elvi alapjai. Ezek a drámai történelmi tények és a hozzájuk kapcsolódó, velük gerjeszthető harag és gyűlölet: cselekvő programokká avanzsáltak. Sőt, már ilyen messzire sem nyúlik vissza a pártpolitika. Az aktuális – kétarcú, de egy tüdejű – politikai elit teljes erejéből fújja azt a parazsat, ami ha lángra lobban, pusztító tűzként emészti fel a magyar társadalom egyetlen lehetőségét a normális életre: a békét a hazánkban élő emberek között.
Megint ígéreteink vannak az elszámolásra, a leszámolásra, a rombolások megállítására, a károk felszámolására. Ismét két nagy gyülölet-szövetség hívja táborába szimpatizánsait azzal, hogy győzelmet ígér a gonosz felett. Ki hiszi azt, hogy ha egy félország legyőz, megbüntet és elszámoltat egy másik félországot, majd abból egy boldog, békés fejlődő egészország lesz?! Inkább így teszem fel a kérdést: kivel akarják elhitetni? Huszonnégy év alatt fordult és indult el ebbe a morális (?) irányba a politika. A teljes politikai elit. Már évek óta nem a jók versenyéből választódik ki a legjobb, legalkalmasabb az ország vezetésére, hanem a legrosszabbat, aki hatalmon van, bármi áron dönti le a következő legrosszabb. A kilencvenes évek közepén egy Peruból Ausztriába keveredett ismerősöm így látta hazánkat: „Micsoda emberi nagyság él bennetek, hogy amint lehetőség nyílott rá, mindenféle vérengzés és brutalitás nélkül váltottatok le egy rendszert! Éltek együtt a jobb jövőben reménykedve, azt építve, és még arra is képesek vagytok, hogy nevessetek a közelmúlt valóban nevetséges dolgain. Dél-Amerikában ez nem menne ilyen tisztán...”  Kíváncsi lennék, ma hogy látja – látná. Milyennek lehet azt látni, hogy felelős(nek tűnő) politikusok azt ígérik, ha az ő táboruk győz, a másik félország vesztes lesz majd. Az egyik vagy a másik félország kárpótlása a harag és a gyűlölet lesz. Mert az a vesztesek kárpótlása. Lesz így boldog és nyugodt egész?
Az egyetlen lehetőség a harag és a gyűlölet adta lelki rombolás elkerülésére, ha olyan politikai fordulat jön, amely nem vesztesekre és győztesekre osztja az egészet. Olyan emberek kerüljenek az ország vezetésébe, akik még nem voltak egyik sérülést és haragot osztó tábor vezetésében sem. Akik a hétköznapokat is értik, fizettek már villanyszámlát, kértek, vagy adtak kölcsön iskolakezdésre és megköszönték már a közlekedési rendőrnek a visszakapott okmányokat közúti ellenőrzés után. Új arcok, új lehetőségek – sérelem, harag és gyűlölet nélkül. Miként lehetne másképp vitás kérdésekben tisztességes megoldást találni?
Mi, annak a szép autónak a vezetőjével, valószínűleg már sosem leszünk őszintén barátok (ámbár én nem haragszom). De a gyerekeinktől nem várhatjuk, hogy ezt a mai lelkületet vigyék tovább.

Tandíj

Jöttem hazafelé, és a Deák téren járdát, kocsiutat elfoglalva, hatalmas tömeg hömpölygött felém. Nagyrészt fiatalok voltak, akik úgy érzik elvették a jövőjüket. Elkezdték 5-10 évvel ezelőtt a gimnáziumot, s ahogy nyiladoztak, ki-ki egyre inkább megtalálta leendő hivatását.



Az öt évvel ezelőtti „három igenes népszavazás” reményt adott a tovább tanulni vágyóknak, hogy a főiskoláért, egyetemért nem kell fizetni, hiszen a választópolgárok nagy többséggel a tandíj ellen voksoltak. Ha nincs tandíj, szegény s gazdag egyaránt tanulhat. Csak a felvételi szintet kell elérni, s nyitva az út. Joggal tervezhettek, bizakodhattak, hiszen a tandíj elleni népszavazást a jelenlegi kormánypárt kezdeményezte, s később kormányprogramjában sem tett említést arról, hogy évente több milliárdot vonnak ki a felsőoktatásból. Sőt, a köz- és felsőoktatást, mint stratégiai húzó ágazatot említették. Tervezgettek a szülök boldog örömmel, bizakodtak, hogy diplomás lesz a fiuk, leányuk, szebb és nyugodtabb életük lesz, mint az övéké volt.



De a terv füstbe ment, ahogyan azt mondani szokták, elpárolgott, semmivé lett. Azt a tandíjat, melyet fizetni kellene, sok szülő vállalni nem tudja. Persze ott van a lehetőség, hogy a gyermek igen jól tanuljon, és akkor bejut az állami ösztöndíjas képzésre, azaz csak akkor kell fizetnie, ha tanulmányai befejezését követően idő előtt szeretne külföldön szerencsét próbálni. Az állami ösztöndíjban is sok az álnokság, hiszen keveseknek adatik meg az a nagy tehetség, hogy különórák és magas színvonalú iskola nélkül is kiváló eredményt elérve bejusson az ingyenes felsőoktatásba. Sok fiatal egyre inkább úgy érzi, hogy a továbbtanulás, a diploma megszerzése egyre inkább a módosabbak rétegek privilégiuma lesz. Szegény embernek tehát maradjon szegény a gyermeke is. Hol itt a meghirdetett, sokat emlegetett szolidaritás?



Persze mondhatja a kormány, nincs igazam, mert ott a diákhitel lehetősége, amelyet megújított. Nos, a diákhitellel kapcsolatban majd egy következő alkalommal fejtem ki gondolataimat.



Jöttek a fiatalok, szép rendben, békében, s csupán annyit kiabáltak: „Gyere, állj be közénk!„ Hogy milyen foganatja volt e szlogennek, nem tudom, de azt igen, mert a saját szememmel láttam, hogy a tömeg nagy volt, hosszú ideig kellett félreállnom, míg elhaladtak előttem.



Mikor ellenzékben voltunk, abban a 8 évben sok megmozdulást szerveztem, még többön részt vettem, de sosem gondoltam volna, hogy meg kell élnem olyan eseményeket, hogy kormányon leszünk, s elvonul előttem egy tüntető tömeg, amely szimpátiámat élvezi.



Hát megéltem ezt is. Igazat kell adnom a fiataloknak, a szülőknek, akik nem értenek egyet a kormány felsőoktatás politikájával. Ha elvesszük a fiatalok továbbtanulási lehetőségét, a jövőjüket vesszük el. Ha a felvételi keretszám a felére, negyedére, sőt volt olyan szak, ahol a tizedére csökken, akkor csak a legeslegjobb eredményt elért diákok jutnak az ingyenes felsőoktatáshoz. Kimagasló eredményt pedig a zseniális ésszel megáldott gyermekeken kívül csak azok érhetnek el, akiknek szülei rendelkeznek elegendő anyagiakkal ahhoz, hogy gyermekük külön órákra járjon, a legkimagaslóbb eredményt felmutatni tudó gimnáziumba járjon, már érettségi előtt letegye a nyelvvizsgát. Hol itt az esélyegyenlőség, hol itt az igazság? Bizony, kicsit vagy inkább nagyon háttérbe szorult.



Hazafelé menet, s később is sokat gondolkodtam a tüntető fiatalokon. Vajon lesz-e valami foganatja megmozdulásuknak? Azután a következő nap, vagy harmadnap olvashattam a Magyar Nemzetben, hogy Hoffmann Rózsa, az oktatásért felelős államtitkár a legjobban tenné, ha önként beadná lemondását, és nem várná meg, amíg a miniszterelnök úr visszahívja őt. Szinte magam előtt látom államtitkár asszonyt, amint nagy fölénnyel mosolyog az egész „felforduláson”, s azt mondja, eszem ágában sincs lemondani, nincs miért.



Pedig bizony van.



Kétségtelen tény, hogy a mindenkori kormány adja meg végső soron a költségvetésben a keretszámokat: egy-egy ágazat következő évi anyagi forrását. Így tehát a kormány vonta ki a több tíz milliárdot az oktatásból. Igen ám, csakhogy amikor a sarokszámokról gondolkodik a központi igazgatás, akkor elindul az egyes ágazatok harca. Ha valakitől elvonni kívánnak, de ügyesen, és jól megindokolja, hogy az ágazatából miért lehetetlen az elvonás, sőt, miért kell inkább növelni a költségvetési támogatást, akkor a végeredmény nem elvonás, hanem növelés lesz.



Államtitkár asszony viszont a könnyebb utat választotta, s elfogadta a drasztikus elvonást az oktatásból. Azt gondolta naivan, hogy ezzel növekedett miniszterelnök úrnál a pozíciója. Ez ideig-óráig talán így is van. Csakhogy, amennyiben nagy a szorítás, nagy az elégedetlenség, akkor egy bölcs kormányfő joggal mondja a kormány tagjának, hogy miért nem figyelmeztette a veszélyre, hiszen az adott szakterületnek ő a tudósa. Ha a kormányfő nem jól látja az irányt, s erre a kormány tagja nem figyelmezteti, azért a „Bólogató János”, a felelős, aki nem hívta fel a vezető figyelmét a veszélyre.



Ezért hát kedves Államtitkár Asszony, én azt mondom nincs kedvező helyzetben, s jobban tenné, ha levonná a békés, ugyanakkor igen nagy erővel rendelkező ifjúság követelésének várható következményeit, s önként beadná lemondását, még mielőtt miniszterelnök úr jut arra a következtetésre, hogy nem figyelmeztette a kormányt a felsőoktatási rend átalakításának veszélyeire, nem képviselte az oktatáspolitikát kellő erővel, szakértelemmel, s így bizalom-vesztes lesz.  

Merrefelé tartunk?

  Igen elgondolkodtató, ami a múlt vasárnapi szolnoki önkormányzati időközi választáson történt.

   Kállai Mária fideszes jelölt – aki időközben kormánybiztosi megbízást kapott, és így önkormányzati mandátumáról lemondott – 2010-ben még 1197 választó bizalmát élvezte. MSZP-s képviselő az ő körzetében ekkor nem is indult. Most, két évvel később, a Fidesz jelöltje mindössze 531 vokssal szomorkodhatott, és az elmúlt két ciklusban az országot nem éppen felemelő MSZP jelöltje a szavazatoknak közel a felével győztes lett.

   Merre tartunk? 2010-ben oly sokat reménykedtünk: elindul egy felemelkedés, nemzetünk tagjainak nagy többsége, határon innen és túl, szebb jövő elé nézhet. Ebben bíztunk, ezt hittük, ezért áldoztunk oly sokat időnkből. Bíztunk egy erkölcsi és anyagi felemelkedésben.

   Bíztunk, s mit kaptunk ehelyett?

   Először is elmaradt a választási kampányban oly sokszor ígért számonkérés. Ezzel az ígéretével a Fidesz sok szavazatot kapott 2010-ben, de az ígéret be nem tartásával hatványozottan többet veszít. Egy politikai irányzatnál a szavahihetőség az egyik legfőbb erény. Kormányunk ennek az erénynek igencsak híján van.

   Ígért társadalmi szolidaritást s kaptunk helyette egykulcsos adót. A kétmillió Ft-ot kereső állami vezető százalékban ugyanazt az adót fizeti, mint a közhasznú munkás, aki napi nyolc órai munkáért még a minimálbért sem kapja meg, alig több, mint negyvenezer Ft-ot visz haza. A téli hónapokban egy közepes lakásnak még a fűtésére sem elég. Ígértek megújulást az oktatásban, a bérek állam által történő garantálását, ehelyett az oktatás államosítása történt: valamennyi közoktatási intézmény fenntartója a KIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ), gőzerővel folynak az átszervezések, és 10 pedagógus közül 10 elégedetlen az iránnyal. Nem ezt ígérték.

   Most folyik a szociális intézmények, a helyi hatósági ügyintézés államosítása. Vajon jó-e az irány?

   A két szocialista kormány ideje alatt hányszor, de hányszor tüntettünk amiatt, hogy nem erre kaptak felhatalmazást a választóktól, s most tehetnénk ugyanezt. Mehetnénk az utcára, hogy hol maradt az ígéret, hol hagytátok el a becsületeteket?

   Merre tartasz nemzetünk? Visszajönnek azok, kik előbb negyven évig, azután tizenkét évig oly sokaknak okoztak keserűséget? Vagy a szélsőségeseknek adnak egyre több szavazatot? Egyik irány sem hozza a megújulást, ahogy jelenlegi kormányunk sem. Szépen kezet foghatnak egymással.

   Kapunk e kegyelmet tizennégyre? A 24 év alatt egy ifjú minden szempontból nagykorúvá válik. Felnő. Vajon a mi politikánk kétezer-tizennégyben, immáron 24 évesen belép-e a felnőttkorba? Kapunk-e kegyelmet, lesznek-e tiszta erkölcsű, eddig még le nem járatott politikusaink? Sokunkban nagy a keserűség, de hinnünk kell az örök és igaz kegyelemben. 

Termőföld elidegenítés

  Biztosan volt már úgy Kedves Olvasóm, hogy olvasott valamit, azután átszaladta újra meg újra, és még mindig azt gondolta, hogy nem jól olvasta, nem jól értette a szöveget, a hiba Önben van, lehetetlen, hogy az úgy és úgy legyen oda leírva, az teljességgel lehetetlen. S azután még butának, tehetségtelennek is érzi magát, mert nem találta a szövegben azt, aminek ott kellett volna lennie.

   Nos, ezt éltem át a tegnapi napon, amikor olvastam a termőföldek értékesítésével kapcsolatos törvénytervezetet, amely írva található a Parlament honlapján T7979 számon. Akit érdekel, s szeretne bosszankodni egy kicsit, hát csak nézze meg.

   A tervezetben azt kerestem, hogyan védi meg a Kormány – ő a beterjesztő – a kisgazdákat, a nemzetet, hogy idegen kézbe föld lehetőleg ne kerüljön, csak éppen annyi, amennyit engednünk kell, ha már ennek a fene nagy európai szervezetnek kényszerűségből a tagjai lettünk.

   Nos, kerestem, hiszen a Kormány, még ellenzéki időben ígéretet tett, ott van a programjában, hogy megvédi a gazdákat. Kerestem, kerestem, mert bíztam abban, hogy ez az ígéret betartásra kerül, hiszen a magyar mindig a Föld embere volt, ott volt teljes, onnan ered szépséges kultúránk. A földet tehát nem szabad elpazarolnunk, nem szabad sem idegen kézre engednünk, sem nyereség tárgyává tennünk.

   Keresésem eredményre keserűség lett. Ha ezt a törvénytervezetet a Parlament elfogadja, elkótyavetyéljük utolsó kincsünket is, Anyaföldünket, Szülőhazánkat. Idegen kézre adjuk önként. Nem azé lesz a föld, aki megműveli, aki megélne belőle családjával, hanem lesz nagygazdáké, akár 1200 hektárig is vásárolhat egy spekuláns, kiszipolyozhat minket a nagyvállalkozó, a külföldi, s mi leszünk a saját hazánkban zsellérek.

   Nem hinném, hogy a nagy többség ezt akarja. Már megint becsapni készülnek minket.