Logikai tévedés és stigmatizálás

A Magyar Nemzet polgári napilap augusztus 16-i számában „Összmagyar Mária-ünnep az Őrvidéken” címmel jelent meg egy beszámoló a Kozma Imre atya (Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke) által celebrált ünnepi miséről. A cikk helyesen adja vissza a szerzetes pap „szentbeszédében” felvázolt gondolatokat, amelyek azonban komoly logikai bukfenceket tartalmaztak. Minden tiszteletem ellenére jeleznem kell ezt Kozma atya felé, és bízom benne, amennyiben visszahallgatja gondolatait, saját maga is egyetért velem. A beszéd a legjobb indulattal is szakpolitikai jellegűnek és nem teológiai megfontoltságúnak nevezhető.

Miért is? Mert beszédében azt az álláspontot képviselte, hogy mi magyarok mindig jól döntöttünk. A történelmünket áttekintve ez a kijelentés a valóságtól elég távol van. Főleg abban a tekintetben, hogy Kozma atya a lisszaboni szerződés éles kritikáját fogalmazta meg, és kitért a magyarok „hitért” folytatott küzdelmére. Itt kell megállnunk egy pillanatra! Hogyan is van az a mondat, hogy mi mindig jól döntöttünk? Hiszen a magyar országgyűlés szavazta meg – a Fidesz képviselői is – legelsőként az EU országai közül a lisszaboni szerződést. A mi képviselőinknek elég volt a több száz oldalas angol nyelű jogi szöveg értelmezésére pár óra és máris nyomták az igen gombot. A jelenlegi kormány azon szerződés ellen akar harcolni, amit kritikátlanul és meggondolatlanul megszavazott.

Egy irgalmas rendi szerzetes olyan súlyos általánosításba sem bocsátkozhat, miszerint Európa mostani vezetői „ideológiai vasfüggönyt” bocsátottak le ránk. Biztos benne Kozma atya, hogy minden európai vezetőt ismer annyira, hogy ilyen kijelentést megfogalmazzon? Biztos benne, hogy rendelkezik annyi ismerettel, hogy meg tudja ezt ítélni? Hiszen Európa több országának alkotmányos berendezkedése keresztény alapú, sőt szinte államegyházi státuszok is léteznek, gondoljunk csak a skandináv országokra vagy Angliára.

A délibábok kergetése sem vezet sok jóra! Mire is gondolok? A magyarok kiemelkedő szerepének félreértelmezésére. Vitathatatlan, hogy első királyunk felajánlotta országát a „Boldogasszonynak” és ezzel egy sajátos jogi helyzet alakult ki Magyarországon. Azt azonban egy katolikus pap nem felejtheti el, hogy a Megváltó ígéretei elsősorban nem evilági jellegűek, hanem a túlvilágra szólnak. A Krisztus által támasztott elvárásoknak pedig a mi „kiemelkedő képességű” politikai elitünk valahogy nem tud megfelelni, pedig őket is mi választottuk. Kedves Atya, továbbra is biztos benne, hogy mi magyarok mindig jól döntöttünk? Véleményem szerint legyünk szerényebbek: a mi nemzetünk tagjai is olyanok, mint a többi nemzeteké, néha jók, néha rosszak vagyunk, de már az is nagy eredmény lenne, ha kezdenénk törekedni arra, hogy figyeljünk a másikra.

Remélem, Kozma atyát nem bántottam meg, és elfogad egy ilyen irányú észrevételt. Egyébiránt gratulálok jubileumához.    

P.S.: Borsodi Attilához egy apró kérdés: biztos benne, hogy a fertőszéplaki asszonyok népviseletben voltak?

Válságkezelés: „A futball mindenek felett!”

Az egész ország hálás lehet azoknak a több milliárdos bevételeknek, amelyeket a kormány befektetni készül. Akik naivan azt hinnék, hogy ezzel életek, sorsok változhatnak meg, vagy épp csökkeni fog a szegénység és minden kerítés kolbászból lesz, azokat el kell keserítenem. Ugyanis több, mint 130 milliárd forintot a sport oltárán áldozunk fel.

Nincs is ezzel baj, hiszen minden ország szíve vágya, hogy olimpiát vagy épp világbajnokságot rendezzen. Az sem probléma, hogy támogatjuk hazánk sportolóit, akik miatt a televízió előtt ülve képesek vagyunk a körmeinket is lerágni az izgalomtól. A jövő nemzedékéért mindent!

Ez nem baj. A befektetés kell. Miniszterelnökünk is megmondta az egyik új sportcsarnok átadásakor, hogy „Megtaláltuk a válságból kivezető utat és még közös terveket is kovácsolunk.” Kell ennél több? Ha csak ezen múlik, akkor építsünk rengeteg stadiont, feledvén a sok-sok hitellel küzdő ember gondját.

Töltsön el minket büszkeséggel, hogy bár éhezünk és számláinkat sem tudjuk fizetni, a sport felfelé ível és mindez a mi érdemünk, amit el is ismert hazánk vezetője:

 „Az, hogy ez megtörténhetett, a magyar embereknek köszönhető, akik elvégzik a munkájukat, befizetik az adójukat, és törődnek a közösségeikkel. Ők vezették ki velünk együtt Magyarországot a válságból”.

Örülök, hogy egy olyan demokratikus országban élek, ahol napi 8-12 órát dolgozva fizethetem az adót, eltarthatom az országot és hozzájárulhatok ahhoz, hogy a kormány örömeit, igényeit kielégíthessem.

Nem számít a sok devizahiteles, a családi pótléktól elesett tartósan beteg gyerek, a növekvő munkanélküliség, a meg nem becsült pályakezdő diplomás. Kit zavar, hogy a szociális ellátórendszer, az oktatás- és az egészségügy haldoklik, a gazdaságról nem is beszélve. Mit érdekel az engem, hogy növekszik a társadalmi rétegek közötti szakadék, hogy nem tudom, hogyan fizessem a számláimat vagy egyáltalán lesz e nyugdíjam. Egyszerűen nem számít, hogy ennyi pénzzel ki tudnánk húzni az eladósodott családokat a kátyúból vagy a szegénység enyhítésére felhasználhatnánk az összeget! A lényeg, hogy kormányunk kedvenc ágazata a futball – s ezzel együtt Felcsút - szárnyaljon!

Mindezt megtehetjük, mert a válságból kijutottunk és a felelősség azt írja elő miniszterünk szerint, „hogy teremtsünk meg minden lehetséges feltételt ahhoz, hogy gyermekeink több esélyt kapjanak a jövőbeli sikerekre”. Én meg inkább Gandhit idézem: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelem során mindig is voltak olyan zsarnokok és gyilkosok, akik egy ideig legyőzhetetlennek tűntek, de végül mindig elbuktak. Mindig.”

 

A kettős állampolgárság önpusztító hozadéka: a pártpolitikai választójog!

 

A bálványosi nyári szabadegyetemen Orbán, Semjén és Tőkés egymást licitálta túl a nem létező nemzetpolitika nevében. Óriási sikerként könyvelték el a kettős állampolgárság mellé adott „csökkentett választójogot”, amely hosszú távon csupán a magyar-magyar viszony további rombolására elég. A határon túli magyarság szellemi elitjétől sokkal felelősségteljesebb magatartás lenne elvárható, ha már a budapesti kormány és a parlamenti többség részéről ez nem történt meg. Helyette a Fidesz által generált pártok képviselői egymást túlharsogva kiáltják örömüket az éterbe, hogy végre kifejezhetik pártszimpátiájukat a magyarországi választások kapcsán. Közben elfelejtik azt az apróságot, hogy ez nagyon sok magyarországi embernek elfogadhatatlan, sőt, mindezt továbbgondolva, olcsó politikai propagandával a gyűlöletkeltésig fokozható. Gondoljunk csak az alábbi egyszerű kérdésekre: itt élik-e mindennapjaikat, itt adóznak-e?

 A magyar társadalom - az elit által tudatosan generált módon - olyan mértékben megosztott, hogy politikai kérdésekben az egyik vagy másik oldal felől nincs bocsánat, még egy ismert sportolónak vagy színésznek sem, ha felvállalja politikai álláspontját, sőt jómaga is (tisztelet a kivételnek) saját szakmáján belül a sárdobálás, a gyűlölködés és a kirekesztés hívévé válik. Holott a magyarságnak most igazán összefogásra és együttgondolkodásra lenne szüksége.  

Pártpolitikai kérdéssé nemzetpolitikát ilyen mértékben a rendszerváltás óta nem silányított senki.

Elfeledkezhetünk-e a magyarság szerves részét képező több millió határon túli magyarról a Kárpát-medencében? Természetesen nem! Sem kulturális, sem politikai, sem gazdasági értelemben, mivel ez egyenlő lenne az önpusztítással!

Létezhet-e megoldás? Igen, a Nemzedékek Műhelye kínál egy valóban létező, kompromisszumképes és senkit ki nem rekesztő utat: ez a kétkamarás parlamenti rendszer. Természetesen a határon túli magyarság nem rendelkezne választójoggal az alsóházat érintő politikai választások esetében. A pártérdekeket mellőző felsőházban kapnának képviseleti lehetőséget a határon kívül élő magyarok, amihez még állampolgárságra sincs szükség (ne feledjük el, hogy Szlovákiában és Ukrajnában a második állampolgárság felvétele súlyos következményekkel jár, akármennyire is könnyű a kormány embereinek Budapestről hősködni).

 Miért nem kell választójog vagy állampolgárság? Miért nem jelent plusz költséget a felsőház létrehozása? A válasz egyszerű, mert oda csak a reprezentatív szervezetek képviselői kerülnek be, ehhez viszont nincs szükség költséges választásokra. A reprezentativitás azt is jelenti, hogy a felsőházban helyet foglaló csoportok képviselői fizetést sem kapnak az államtól, hiszen azt saját szervezeteik biztosítják.

Kik is tarthatnának igényt reprezentativitás alapján felsőházi helyre?  Többek között a munkavállalói- és munkaadói érdekképviseleti szervek, az egyházak, a magyarországi kisebbségek és természetesen a határon túli magyarság képviselői. A NeM ezért kéri a határon túli magyarságot, hogy ostoba pártpolitikai játékba ne menjenek bele, helyette kérjék a mindenkori magyar kormánytól a kétkamarás parlamenti rendszer létrehozását, ahol a felsőházban a delegálási joggal rendelkező szervezetek csak olyan embert küldhetnek, aki nem tagja egyetlen pártnak, sem határon innen, sem határon túl.

Utópia?! Avagy, ki, mit hisz…

Több alkalommal beszéltünk, beszélünk személyesen emberekkel. Egyre több hír kering rólunk neten, sajtóban, médiában.

A reakciók, - miután elmondtuk a gondolatainkat, - legtöbbször hasonlóak. „Utópisztikus”, „lehetetlen”, „kivitelezhetetlen”, „sokan mondtak már ilyeneket”… és ehhez hasonló megjegyzésekkel, kommentekkel találkozunk.

Aztán amikor lehetőség adódik arra, hogy részletesen kifejtsük gondolatainkat, elkezdenek hinni az emberek! Nem bennünk; magukban.

Mert a lényeg, hogy nem pártokban, személyekben kell (elsősorban) hinni a politikai életben! Hanem az embereknek abban, hogy saját maguk tölthetik meg tartalommal mindennapjaikat és a politikai palettát is.

Nem kell elhinni a programunkat; lehet utópisztikusnak, lehetetlennek, kivitelezhetetlennek nevezni! Fel lehet adni a reményt, hogy van lehetőség tisztességesen létezni…,

 

„… és olyan érzésünk támad, hogy sakkfigurák vagyunk egy világméretű játszmában, nem törődhetünk bele, hogy ide-oda tologassanak bennünket a táblán. Könnyen cinikusakká válhatnánk. Arra a meggyőződésre juthatnánk, hogy nincs igazság, a pártatlanság csak fikció, a valóság nem létezik, minden megfigyelés mélységesen elfogult, minden elmélet politikai előítéletekre támaszkodik. Mindezek a kétségek félig-meddig indokoltak. Jobb, ha óvakodunk azoktól, akik azt magyarázzák nekünk, hogy megtalálták az igazságot, a helyes utat, a végső célt. Ám ha nem hisszük, hogy az igazság, a helyes irány és cél meglelhető, vagy legalábbis érdemes törekednünk feléje, akkor életünk nagyjából értelmét veszti.” (Alan Macfarlane)

Szóval lehet azt hinni, hogy csak a mostani politikai elit lehet az alternatíva. Lehet abban is hinni, hogy nem érdemes hinni senkiben és senkinek; és otthon lehet maradni a választáson.

De ezek ellenkezője is létezik! Ez is egyfajta választás! Hiszek és cselekszem. Vagy…?

Nemzeti Dohánybolt

„- Képzeljétek, apukámtól egy hatalmas nagy ajándékot kaptam születésnapomra.

- Mit?- kérdezték Gergő barátai.

- Két darab boltot.

- Milyen boltot?

- Nemzeti Dohányboltot!

- Hogy-hogy? Ez ilyen egyszerű?

- Igen, nekünk ilyen egyszerű……” (anekdota)

Július elseje nem csupán a Semmelweis-  vagy a Köztisztviselői Napról lesz emlékezetes mostantól. Ettől a naptól ugyanis újabb nemzeti értékkel bővült kishazánk. Megnyíltak a Nemzeti Dohányboltok, vagyis majdnem mindegyik.

Ez egy történelmi nap minden dohányos számára. A rendszer teljessége még egy-két hetet várat magára, de egy biztos, innentől kezdve csak ilyen jellegű boltokban vásárolhatunk majd dohányárut. Igaz 10%-kal drágábban, de olyan cigaretta-márkákhoz is hozzá lehet majd jutni, amelyekkel korábban nem találkoztunk. Minden álom valóra vált! Vagy mégsem?

Nemzeti Dohányboltjainkra (milyen szép és találó elnevezés!) természetesen tisztességes úton lehetett pályázni, legalább is bízunk benne, hogy így volt. Ám arra a mai napig nem kapni választ, hogyan lehet az, hogy míg egyesek két-három boltot is nyertek, addig mások elveszítették egyetlen bevételi forrásukat, a saját trafikjukat.

Ami pedig azt jelenti, hogy a korábbi 40-42 ezer bolt helyett legfeljebb 5300 helyen juthatunk majd dohányáruhoz. És mi lesz azokkal, akik nem nyertek? Hát arról nem szól a fáma. Minek is törődne velük a kormány, ha a saját család jól járt?

A Nemzeti Dohánybolt, leszámítva ezeket a hibákat, mégiscsak hungarikum. Persze megvannak a maga szabályai, kötelezettségei, aminek eleget kell tennie.  A kirakatnak patyolat-tisztának kell lennie, semmi sem kerülhet ki rá, ami dohánytermékhez kapcsolódik, ezt a törvény szigorúan tiltja. Csak a 18-as karika, a felirat, és a nyitvatartás ideje, ami engedett. Ám azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy az új boltok védik egészségünket, ugyanis belül, jól láthatóan, tartós táblára, kontrasztos háttérben magyarul ki kell írni: „A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét!”, vagy: „A dohányzás halált okozhat! Egészségmegőrzés mindenek felett!

Az értékek tárháza kifogyhatatlan. Hiszen a bolt óvja és védi a 18 év alatti személyeket, megakadályozván káros szenvedélyük kialakulását. Teszik mindezt úgy, hogy szinte majdnem minden iskola, óvoda mellett nyílik egy ilyen dohánybolt. Biztos, ami biztos. Furcsa, de lehet, hogy épp a fordított pszichológiát felhasználva, majd elrettennek a mai fiatalok a dohányzástól és talán eszükbe sem juttatja a cigarettát.

Nemzeti Dohányboltunkat a kormány szülte, az ő irányítása alatt érvényesül. Ember legyen, aki érti a logikáját, eszméjét ennek az újabb akciónak. A legfontosabb, hogy ők és barátaik jól jártak, a többiek meg majd csak kezdenek valamit magukkal. Hiszen Magyarország eszmei tárháza kifogyhatatlan.

Kalandozzunk a szociális szférában 2.

Sokáig gondolkoztam, hogy a különféle szociális szolgáltatásokat miért nem az erre szakosodott szakemberek végzik. Vagy miért van az, hogy számos szociális intézményben nemcsak megfelelő számú, de végzettségű ember sem található. Vegyük például az iskolákban működő „gyermekvédelmi felelős” titulust. A legtöbb általános vagy középiskolai intézményben ezt a munkakört az arra kiválasztott szerencsés, vagy épp ellenkezője látja el. Legyen az testnevelő vagy biológia tanár.... Heti egyszer vagy kétszer foglalkozik az ezzel kapcsolatos teendőkkel, már ha képes rá.

Pont az iskolákban - ahol a legnagyobb preventatív tevékenységet kellene folytatni – nincs, vagy alig van segítség. Az oktatási intézmények egyik célja, hogy a társadalom hasznos tagjaivá nevelje a fiatal generációt. Ám amint akad egy-egy deviáns vagy épp sajátos nevelést igénylő gyermek, akkor az iskola ahelyett, hogy mélyen a dolgok mögé nézne, inkább hagyja az esetet, vagy eltanácsolja a tanulót az iskolából. Ez a könnyebb. Nincs nekik se idejük, se eszközük, se emberük, hogy a dolgok mögé lássanak. A felháborodott, kétségbeesett szülők pedig tehetetlenek.  Persze egyik felet sem lehet hibáztatni. A körülményeket, a rendszert, azt annál inkább.

A megoldás az iskolai szociális munka… lenne, ha lenne. Létezik, még törvényileg is nevesítve van, de pénzhiány miatt ez is csak papíron működik. Az ő munkájuk viszont olyan szociális lyukakat fedne be az oktatási intézményekben, amely hatékony preventatív munkát vonna maga után. A tanárok sem lennének leterhelve olyan feladatokkal, amelyek nem tartoznak hatáskörük alá. Viszont szoros együttműködésben olyan intézmények jöhetnének létre, ahol nem jelent nehézséget a szociális problémák felismerésre, kiszűrése és az azonnali reagálás megkezdése.

Persze azt sem szabad kijelenteni, hogy minden iskolában ilyen gondok vannak, és nincsenek rá megfelelő eszközök. Vannak pozítiv példák. Csak kevés, nagyon kevés…

A szociális törvény rengeteg mindent előír az intézményeknek, szakembereknek. Mi, szociális munkások vagy szociálpedagógusok a jobbnál jobb lehetőségek közül választhatnánk a munkaerőpiacon, hiszen interdiszciplináris tudásunk alapján és a jogszabály által nevesített munkákból csak úgy szemezgethetnénk. Ám tanulmányaim során egyvalamit nagyon megtanultam: A valóság nem mindig ugyanaz, mint amit a könyvekben leírnak. Számos helyen a szociális szakember megléte nem kötelező, csak szükséges és sok helyen nem is élnek a lehetőséggel. Nem azért, mert nem kellene, hanem mert nincs rá pénz. Ahol meg van, maximum egy embert tudnak alkalmazni, és ez sokszor nem elég.

Rengeteg példát lehetne még hozni, de azt gondolom, egy jóléti állam alappillére a megfelelő szociális rendszer kiépítése. Melynek feltétele a képzett szakemberek foglalkoztatása, hatékony, és együttműködő munkájuk, a megfelelő anyagi forrás biztosítása, közös párbeszéd a civil és állami szektor között, állami felelősségvállalás. Ezek nélkül egy jóléti állam alapja instabil.

Winston Churcill mondta: „A hozzáállás egy egyszerű dolog, de amit tesz, az megváltoztatja a helyzetet.”

Hát igen a szociális rendszerhez való más hozzáállás sok mindent megváltoztatna…. de egyelőre „vak vezet világtalant.”

Folyt.köv…..

„Porból lettünk, porrá leszünk” avagy szociális temetés a 21. században

Nem tudok nem megszólalni a hír hallatán. Szociális temetés ingyen, abban az esetben, ha mindent a hozzátartozó végez. Sírhelyet ás, felöltözteti, elbúcsúztatja, még csak az kellene, hogy otthon egyénileg is el lehessen végezni a hamvasztást. A felsorakozó alternatíváknak már csak a kormány szabhat végtelen határt!

Előttem van, ahogy szegény 86 éves Rezső bácsi felesége meghal. Rosszabb esetben se gyermeke, se unkája. Elmegy az önkormányzathoz, bízva abban, hogy feleségét majd méltó módon eltemetheti. Ám pénz, segítség helyett ásót, kapát kap, nagyharang nélkül. Szegény Rezső bácsi, már alig bír járni, nemhogy még gödröt fog ásni…

Valami morbid humor lehetne, de nem az. Ez a való igazság. Az állam ahelyett, hogy átvállalná a temetés felét, ha már így is mindent megadóztat, elvesz az emberektől, inkább „gúnyt” űz a hallottak hozzátartozóiból, és méginkább megnehezíti az amúgy is nehéz pillanatokat.

Persze régi történelmi korszakokban, vagy egyes törzsi kultúrákban ez a fajta módszer nem volt ismeretlen, sőt, valahol él még a mai napig is. Viszont mi egy demokratikusan berendezett, fejlődő ország vagyunk, ahol ilyen módszereknek nem kellene léteznie. Nem elég a családnak, hogy elveszítette valamelyik szerettét, temesse el, ahogy akarja, mert segély nincs!

Dante szavaival élve: „Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.”

 

Hát ma valahogy Magyarország is itt tart…. Ennyi!

 

Kalandozzunk a szociális szférában 1.

Éveken át tanultam azért, hogy szociális szakember legyek. Érdekelt, vonzott, hogy segíthessek másokon, a társadalmon és még arra is vágytam, hogy formáljam a világszemléletet.

Gyakorlataim során szinte valamennyi szociális területre beláttam. Legyen az családsegítés, hajléktalan ellátás, pszichiátriai ellátás, gyámhivatali munka stb. Mindegyik terület hordozta a maga szépségét, csúfságát. Rengeteg ötletem volt, hogyan lehetne máshogy, jobban csinálni, mint ahogy van. Úgy éreztem, majd én leszek az, aki megváltja a szociális szférát és hozzájárulok a jólét megteremtéséhez.

Olyan dolgokat láttam, amit korábban naivitásom vagy az addigi életemet körülvevő burok nem engedett beszűrődni, de akartam és hittem benne, hogy nem véletlenül sodort ide az élet.

Amikor az ember elkezd tanulni erről, rájön, hogy a valóság nem nagyon tükrözi a tankönyvi normákat. Sok esetben nem is tudod használni, amit tanultál, mert állandó mozgásban van a szociális szféra. Jogszabályok, rendeletek, határozatok és rengeteg adminisztráció, ami akadályozza az igazi, hatékony szociális munkát. Amit az egyetemi évek alatt elsajátítasz, az arra elegendő, hogy az elültetett magvakat személyiséged, hozzáállásod továbbfejlessze. Az pedig, ahogy nekiállsz egy - egy kliens problémájának, hát az nem olyan lesz, mint a tankönyvi példa.

Elhivatottság kell, anélkül nem megy. Aki nincs birtokában ennek, az előbb utóbb rájön, hogy falakba ütközik. Már az egyetemen is ezt hallja az ember.

Sokan azt hiszik, hogy ez egy büfé szak, nem jó semmire. Ha meghallják, hogy szociális szakember vagy, kuncognak rajtad, mert nem értik mi ez, ahogy azt sem értik, mi vezérelt téged. Nem gondolnak bele egyáltalán, hogy mivel jár ez a szakma, ez a hivatás. Vagy épp mivel kellene, hogy járjon.

A fizetés, arról felesleges beszélni, mert milliomos nem leszel. Pedig lehetnél, ha nem is milliomos, de megfizethetnének, mert megérdemli minden olyan ember, aki szociális szférában dolgozik.  Emberekkel dolgozol, olyanokkal, akikkel más nem tenné. Segítesz családokon, idősökön, pszichiátria betegeken, hajléktalanokon. Kiemeled őket a mélyből és próbálod visszaintegrálni oda, ahová tartoznak, a társadalomba. Szerencsés, aki sikerrel jár, mert a folyamat nem egyszerű.

Családsegítők, gyermekjólétisek. Havonta fejenként 20-30 család, plusz a véget nem érő papírmunka. A fizetés nulla, a hatékony prevenció nulla, a külső segítség nulla, a kiégés esélye viszont annál nagyobb.

Hiába a lelkes pályakezdő, ha támogatást nem kap, a családok „felfalják”, szembesül, hogy a jogszabályok mindent szolgálnak, csak nem a családot, őt és a gyermeket. Hiába szeretne segíteni, nem tud, mert jogszabályba ütközik. Hiába lépne előre, a kezei bilincsben, mert több a kötelessége, mint a joga.  A szociális háló lyukas, a jogszabályok szövete szintén.

Olyan emberek döntenek legtöbb esetben, akiknek fogalmuk sincs, hogy valójában mi zajlik a szociális ellátórendszerben. Ahelyett, hogy adnának, még többet elvesznek. Minek vakok járadéka, hiszen úgyis tud dolgozni a vak ember. Minek a sajátos nevelést igénylő gyermeknek plusz pénz, a nehézsorsú szülei megoldják. Minek támogatni egyáltalán a szociális szférát, ha rengeteg pénzt el lehet vonni belőle és másra lehet költeni? Minek a hátrányos helyzetűeknek vagy épp autistáknak külön felzárkoztató iskola, hiszen a többségi iskolák tárt karral várják őket. Jó lenne, csak nem így van.

 

Ne azok döntsenek a szociális szférát érintő olyan döntésekről, akiknek közük nincs ehhez. Hallgassák meg a valódi szakembereket, akik valóban látják a hiányosságokat, a szükséges fejlesztéseket. Reformok kellenek!!!

Folyt.köv……

 

 

 

MG-CAp

A csatolt ábra jelzi, hogy a magyar mezőgazdasági és vidékfejlesztési politika kedvez a nagyvállalatoknak a mezőgazdaságban, háttérbe szorítja a vidékfejlesztést és a piaci megoldásokat részesíti előnyben mindenek előtt. Látható az is, hogy mennyire differenciált a tagállamok politikája. Szó sincs egységről! A mozgástér elég nagy, választhattunk volna mást is.

Kulcsár László

Tankoljak, vagy a tömegközlekedést válasszam?

Úgy érzem jogos a kérdés, hiszen a mai modern világunkban sokféle megoldás közül választhatunk A-ból B-be történő eljutásunkhoz. Azt a két lehetőséget vizsgálom, amelyikeket jómagam is használok, és amivel a legtöbb gond van szerintem az országunkban.

A FIDESZ 2009-ben Szijjártó Péter tolmácsolásában azt javasolta az aktuális kormánynak, hogy a benzin az évi jövedéki adóját a literenként 103,5 forintról 87 forintra csökkentsék. Sürgette, hogy ez az intézkedés azonnal történjen meg, mert a magyarországi üzemanyagárak felháborító mértékben emelkedtek. A jelenlegi kormányzás sem tett e terhek csökkentése érdekében. Miből is állnak a magas üzemanyagáraink és ennek az árnak mi is a pontos összetétele?? A mai napon (2013.03.05) a benzin ára: 428 Ft, a dízelé pedig 433 Ft [holtankoljak.hu], Nézzük meg az Europe’s Energy Portal diagramját a magyarországi üzemanyagárak összetételéről, és már láthatjuk is, hogy Magyarországon több mint 50% adó van az üzemanyagon.

Mit kapunk azután, hogy megveszünk kb. 430 Ft-ért 1 liter üzemanyagot? A válasz: a tankunkba 1 liter, remélhetőleg jó minőségű üzemanyagot, ami 172 Ft-ba került, mellékesen pedig befizettünk még 215 Ft adót. Nem tudom, más hogy van ezzel, de ennyi adó befizetése után én legalább elvárnék Magyarországon egy normális úthálózatot, megfelelő infrastruktúrával rendelkező, útkarbantartó/ autópálya kezelő társaságot. Ehelyett rosszabbnál rosszabb utakon járunk, nincsenek megfelelően karbantartva, sem télen a hó letakarítva. De az üzemanyagár mellett fizetünk még teljesítményadót, baleseti adót… és egyebeket.

Még mindig nagyon sokszor felrakom magamnak a kérdést gépkocsivezetés közben; mégis mit kapok ezért? Talán azt a kiváltságot, hogy autót birtokolhatok? Az árak folyamatos emelkedésének hatására egyre több autós kényszerül letenni járművét, és más alternatív, (pl.: tömegközlekedés) módon megoldani az utazását. Úgy érzem, tényleg lassan kiváltság lesz, ha a család autóval jár, persze ha fenn tudja tartani. A drasztikus áremelkedések, és a válság hatására rengeteg család jutott azonban arra a döntésre, hogy megválnak a családi gépjárműtől.

A fentiekkel párhuzamosan a 2012-es évi felmérések szerint, kiemelkedőek voltunk használtautó vásárlásában, az EU-ban, sőt a csökkenő regisztrációs adó hatására 84 %-al megnőtt autó behozatalunk száma. Ám ha megvizsgáljuk milyen állapotú gépjárművek kerültek az országba, már közel sem ilyen csodálatos a helyzet. Sérült, magas futásteljesítményű fiatal autók, vagy környezetszennyező öreg gépkocsik teszik ki a behozott autók 70 %- át. Vannak még olcsóbb alternatív megoldások, mint a hibrid autók, viszont magas árfekvésük miatt (és állami támogatás hiányában)  kevés ember dönt a vásárlásuk mellett. Vagy ott van az LPG gáz; bioetanol üzemanyag. Az LPG esetében 2013. januártól 50 %-kal több jövedéki adót kell fizetnünk ezer literenként. A bioetanol szélesebb körű elterjedését is az adók növelése akadályozta meg. Így már az ilyen alternatív üzemanyagokkal való közlekedéshez szükséges átalakítás, plusz az emelkedő áraik miatt ma csak magas futásteljesítmény[1] mellett történő üzemeltetés esetén nevezhetők gazdaságosnak ezek a gépjárművek.

Lassan mi leszünk Európa „autóbontója”. Rossz állapotú öregedő autókat vezetünk, nem törődve a karbantartással, hiszen az üzemanyag árai és egyéb fenntartáshoz járó kiadások mellett (teljesítményadó, biztosítás, műszaki vizsga) nem engedheti meg magának a gépjárművet birtokló lakosság nagy része. Egy felmérés szerint, a magyar autós társadalom csak végszükség esetén fordul szaksegítséghez, ameddig nincs észrevehető mechanikus probléma – a megkérdezettek elmondása szerint ugyanis nem telik rá.

„Autóbolond” emberként minden gépkocsival összefüggő kiadást pontosan feljegyzek az évek során. A család egy, - már nem fiatal - német középkategóriás autóval rendelkezik. Kiszámoltam, hogy az előző évben 12 ezer Ft-ot költöttünk futóművel kapcsolatos felújításra, és nagyjából minden évben ennyi összeget tesz ki a magyar kátyúhon vérmezeje. Jogosan merülhet fel a kérdés akkor miért tart valaki járművet, ha alapvető fenntartási gondokkal küzd? Száz és száz pro-kontra okot felsorolhatnék, de az igazi választ magam sem tudom.

            Miért nem használjuk a tömegközlekedést? Mi éri meg jobban éves szinten, ha legalább ketten járunk gépkocsival munkába, ahelyett, hogy a tömegközlekedési eszközöket vennénk igénybe. Szerintem és a felmérések szerint is, még mindig olcsóbb lenne ez a megoldás, mint az autó.

De mit kapunk a bérletért/menetjegyért? Koszos, zsúfolt, a komfortérzetet figyelembe nem vevő buszokat, vonatokat. Sokat utazom tömegközlekedéssel, de elszomorít a helyzet. A távolsági buszok tekintetében tapasztalataim szerint jobb a helyzet, de a fővárosban egy-egy járatot tekintve elkeserítőek az állapotok.

Az országos vonatközlekedés is sok kivetnivalót hagy maga után.   Kilátástalanak találom a tömegközlekedés megújulását. Nem a magas üzemanyagár a megoldás arra, hogy az emberek a tömegközlekedést válasszák, mert lehet, inkább autóznak, mint hogy felüljenek egy buszra vagy vonatra. A jegyárak/ bérletek árai évről évre emelkednek, és lassan már megfizethetetlen mértéket öltenek. Felháborít az a tény, hogy ma Magyarországon egy gyári munkás nettó keresetének 17%-át teszi ki havonta a tömegközlekedési bérlet megvásárlása. Hiszem, hogyha külföldi példák nyomán, komfortos buszokat, vonatokat állítanánk forgalomba, megduplázódhatna a tömegközlekedők száma. Tudom, hogy rengeteg veszteséget okoz a bliccelők száma, de ha a menetjegy és bérletjegy árakat az átlagbérekhez igazítanánk, sokkal több ember igénybe venné a „majdani” igényes szolgáltatást.

            Hiszem, hogy Magyarországon lesznek még bérekhez realizált üzemanyag és tömegközlekedés árak, és ezek találkoznak majd a magyar polgárok olcsó, tiszta, és környezettudatos közlekedésre való igényével.

Üdvözlettel:

Egy egyetemista

---

[1] Átlagosan egy magyar család évi 8000-15000km-t utazik személygépkocsival.

Diplomások bajban

Vannak olyan fiatalok, akik már egészen korán tudják, mik akarnak lenni, ha felnőnek! Ennek érdekében megtesznek mindent. Jól tanulnak, szorgalmasak. Van, aki tovább megy egyetemre vagy épp főiskolára, de akad, aki e nélkül is megvalósítja álmait.

Aki egyetemre megy, tudatosan választ szakokat és bízik benne, hogy valahova felveszik. Miután sikerül a felvételi, éveket tanul, küzd azért, hogy azzá váljon, ami lenni szeretne. Eltelik pár év, kész a nyelvvizsga. Szakdolgozat verejtéktől ázik, de beadva. Államvizsga, ami tömkeleg kávé, energia ital és nulla alvás után sikerül is. Kézben a diploma, mindenki büszke a gyermekre! Ám a neheze még csak most jön. Keressünk munkát!

Az ember azt gondolná, hogy diplomával, nyelvvizsgával nagyon hamar sikerül munkát találni és el is kezdheti a karrierjét építeni. Sajnos azonban a tündérmesék nem mindig végződnek happy end-del.

A legtöbb fiatal nem tud elhelyezkedni a szakmájában. Több száz helyre elküldi önéletrajzát, behívják állásinterjúra ha épp mázlija van, de aztán a munkáltató még azt sem mondja legtöbbször, hogy-„Bocsi, nem kellesz”, -inkább a hallgatást választja, mert épp nem érdekli a másik sorsa.

A fiatal egy idő után már csalódott lesz és igen frusztrált. Több év tanulás, befektetett energia - és ő a 21. század egyik pályakezdő munkanélkülije. Egy idő után szomorúan feladja és szakmáján kívül is szerencsét próbál. Hátha felveszik valahova... Egy idő után diplomája már mit sem ér és az ambiciózus felnőttből semmi nem marad.

Rengeteg diplomás bízik, bízott abban, hogy az egyetem után jól menő munkahelye lesz, megbecsülik és fejlődik. Ehelyett sokan ezekből semmit sem tapasztalnak. A legtöbb helyre ismeretség nélkül nem tudsz bejutni, nem beszélve arról, hogy már lassan minden munkahely elvárja, hogy legyen minimum 5 év tapasztalatod, legyél ilyen vagy épp amolyan-ezzel a pályakezdők már ki is estek a sorból, mint „zöldfülűek”. Tapasztalatot, gyakorlatot nem tudnak szerezni, mert sehova sem kellenek.

Pedig a hírek arról szólnak, a munkanélküliség csökkent, a fiatal pályakezdők mind el tudtak helyezkedni. Nem akarják vagy egyszerűen nem is tudják észrevenni a hatalmon levők, mi folyik a munkaerőpiacon.

Az egyetemek, főiskolák terítékét ismeri mindenki. Van rengeteg szak, egyetem. BA /BSC, MSC képzés. A diákok nem győznek válogatni, éveket tanulni, hogy legyen belőlük valaki, mert ők ezt várják a diplomától és joggal várják! Ehelyett elvégez 3 év alapképzést, 2 év mesterit és ha el is helyezkedik két diplomával a kezében, pályakezdőként keres nettó 85.000 forintot.Na ebből építs önálló életet magadnak! Persze el kell kezdeni valahol, csak győzzük kivárni a folytatást!

Ahány diploma, annyiféle juttatás, feltétel, elvárás amihez igazodni kell. Vannak szakok, amelyek sikeresebbek és jobb jövőt garantálnak, de vannak, amelyek épp ennek ellenkezőjét. Hiába az álom vagy az odaadás, az elkötelezettség a szakma iránt, nem lehet megélni belőle.

Persze vannak pro és kontrák. Nem kell mindenkinek ezt gondolnia vagy elhinnie. Jó lenne olyan statisztikát készíteni, amely tartalmazná, hány diplomás pályakezdő tud elhelyezkedni a szakmájában, vagy épp hányan kényszerülnek arra, hogy máshol dolgozzanak, ha egyáltalán el tudnak helyezkedni.

Felháborodhatunk, miért mennek el a fiatalok külföldre, de inkább azon kellene gondolkodni, hogy vajon miért történik mindez. Miért van egyre kevesebb elhivatott pedagógus, ápoló, szociális szakember vagy épp orvos? Miért jobb repülőre szállni, mint itthon boldogulni? Ezen kellene elgondolkodni, amikor munkahelyteremtésről, versenyképes fizetésről, munkával rendelkező pályakezdő diplomásokról beszélünk! Ameddig meg vezetőink csak hamis szavakat ejtenek ki szájukon, sötét szemüveget hordanak, hogy ne lássák, mi folyik az országban, addig bizony nem fog változni semmi. Tetszik, vagy nem tetszik!

 

Hibridet a kormánynak!

Parlamenti látogatásunkkor „autóbolondként” szemfülesen megfigyeltem a parkolóban található kormányzati/képviselői autókat. Sose értettem, hogy miért kell országunk minisztereinek/képviselőinek több tízmilliós luxusautót fenntartaniuk – illetve nekünk, adófizetőknek.

Szerintem az autók bérlésével rosszabbul járnánk, hiszen több kiadással járna egy 5 éves bérlés, mintha a járművet megvenné az állam. Miért ne tudnának ők is A pontból B pontba eljutni egy alsóbb kategóriás autóval? Miért kell nekik luxuskategóriás Audikkal, Skodákkal, Wolksvagenekkel közlekedni? Az utóbbi években rengeteget foglalkozott az esettel a média, lézerblokkolós, sízsákos sportkupék vagy luxusbálnák jellemezték a kormányzati flottát, vagy talán ma is ezek jellemzik? Nem mintha kis köbcentiméteres közép-alsókategóriás autókkal a sebességhatár betartása mellett nem jutnának el a célállomásra. A média nyomására néhányan leváltották az autójukat, de vannak, akik ma is több ezer köbcentiméteres „luxusbenzinfalóval” tevékenykednek. Elmosolyodtam, amikor a parlamenti pakolóban várakozó Superb-k sofőrrel álltak és vártak, természetesen járó motorral, nehogy hideg autóba üljön be a tisztviselő. Több mozdulatlan autóban ment az állófűtés; nem mintha ez alaptartozék lenne a luxusautóknál is, de persze a kormány figyel a részletekre a közbeszerzések kiírásánál.

            Miért nem mutat példát kormányunk? Úgy érzem, elég volt, hogy az adófizetők pénzéből luxusflottát vesznek vagy bérelnek vezetőink. Követelném, hogy minden gépjárműre jogosult tisztviselő középkategóriásnál és 10 millió értéket meghaladónál jobb autót ne kaphasson, illetve a kormány egy autót minimum 6 évig használjon.

            Elkezdtem gondolkodni, ha az én kezemben lenne a döntés, milyen autókat is adnék kormányzatunk kezébe. Ajánlanám az Audi A6-osok és 8-asok, Superb-k és Passatok helyett a Toyota Prius Hybridet, ami szerintem az ő céljaiknak tökéletesen megfelelne, ráadásul visszafogott és környezetkímélő is. Egy ilyen autóval igazán példát lehetne mutatni a polgároknak, talán más országokhoz hasonlóan nálunk is lehetne támogatni a hybrid autó vásárlását. Remélem, az olvasottak alapján elgondolkodik valaki azon, hogy nálunk miért nem támogatja a kormány az autócserét, annak érdekében, hogy minél fiatalabb, magas Euro norma besorolású, takarékos, kis CO kibocsátású autók futhassanak „tökéletes állapotú” útjainkon.

Ajánlóként csatolnék egy kis bemutatót, illetve árlista anyagot a kormányzat „hybridálásához”.

http://www.toyota.hu/cars/new_cars/prius-plus/ebrochure.tmex

http://www.toyota.hu/cars/new_cars/prius-plus/arlista.tmex

[forrás: toyota.hu]

            A kormányzat VW Caravelle illetve Multivan járművekkel tölti fel kisbusz parkját. Jelezném, hogy ebből is van BlueMotion modell, ami szintén beleillene a „környezettudatos kormányflotta” képbe.

            De az ember agya jár, így gondoltam megnézem, hogy más nyugat európai országok politikusai mivel is közlekednek? Nem szeretnék más országgal példálózni, de hazai viszonylatban is talán megoldás lenne, ha saját autóikkal, vagy tömegközlekedéssel közlekednének politikusaink. Vagy talán akkor szembesülniük kellene a tömegközlekedés gyönyörű oldalaival, amit már említettem az „üzemanyagárakkal kapcsolatos” cikkemben? Ha ez megvalósulna, talán földre szállnának szavazóikhoz és talán kampányidőn kívül is, nap mint nap folytathatnának párbeszédet a polgárokkal. Esetleg kerékpáros vagy egyéb sportos közlekedéssel is igazán eljuthatnának a parlamentbe.

 

Üdvözlettel:

Egy Egyetemista

 

Lájkolj minket a http://www.facebook.com/nemzedekekmuhelye Facebook oldalunkon és oszd meg cikkünket, ha te is úgy gondolod, hogy elég volt a milliárdos kormányflottából!

Az elme gondolkodása

Azon gondolkodtam, hogy az embereknek miért esik nehezére a segítség, az összefogás. Most, amikor igazán szükség lenne hatalmi összefogásra, mindenki bezárja az ajtaját és elbújik, de vajon miért?

A rendszerváltás után azt hittük, jobb lesz, minden megváltozik és egy új Magyarország születik, de a várva várt csoda nem jött. Helyette partra vetődött az összes probléma, ami eddig jól el volt rejtve az emberek szeme elől. Kül- és belpolitikai viszályok, hibák kerültek terítékre és ezek megoldása még nem született meg.  Az elsöpört dolgok helyére új kosz került, és ez így zajlik már hosszú évek óta.

A kormány a társadalom megszavazott bizalma alapján képviseli, vagy épp képviselnie kellene a nép szavát, érdekeit. Ehelyett hatalmi játszmák színterévé alakult át, és nem az a cél, hogy kivezessük az országot nemcsak a gazdasági, de morális válságból is, hanem az, hogy megmutassuk, hogy képesek vagyunk ellentmondani az Európai Uniónak, a hatalmi pártoknak és a nép akaratának.

Eszembe jut Ceasar egyik híres mondása, amely így hangzik: „Cirkuszt és kenyeret a népnek”. Az utóbbi nem teljesül, ám nap mint nap csak derülni vagy inkább elszörnyedni tudunk azon mutatványokon, amelyekkel a különböző pártok szórakoztatnak bennünket. Ahelyett, hogy összefognának és figyelnének az intő jelekre, inkább egymásnak mutatnak torz tükröt.

Az emberek várnak továbbra is, de nem egy újabb kecsegtető, ám hamis új pártra, amely, legyőzve ellenfelét hátradől és megveregeti mellét, mondván, megszűnt a „diktatúra”, hanem arra várnak, hogy jobb vagy baloldal, kisember vagy épp nagy ember összefogjon és együtt, közösen tegyenek valamit ezért az országért.

Elég volt a hamis ígéretekből, az édes, mit sem mondó szavakból! Emberek, pártok, Magyarország! Ébredjünk fel, fogjunk össze és teremtsünk, legalábbis próbáljuk meg – egy olyan világot, ahol érdemes élni, amelyben az emberek segítik egymást, nincsenek ideológiai megkülönböztetések, a gyermekek/fiatalok/felnőttek nem hagyják itt hazájukat s nem szenvednek a kilátástalanság tüneteitől.

                                                                                        

„Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember!”

A pártok szükségességéről és egyebekről

Hosszabb hallgatás után újra eljött az ideje a „tollat-ragadásnak". (Úgy voltam vele, mint az egyszeri gyerek, aki 5 éves koráig nem szólalt meg, s szülei attól tartottak, néma lesz. S mikor megszólalt, annyit mondott: „Nem volt miről beszélnem".) Bár ez nem egészen igaz, a mondanivalót elmondták mások, nem kellett semmit hozzáfűzni.
Most azonban visszatérnék novemberi cikkemhez (Pártalapítási játszadozások, november 5.), illetve annak kapcsán – hiszen még mindig aktuális – folytatnám gondolatmenetemet. Mert kétfelől is ért ihlető hatás.
Az első egy brüsszeli – talán kollégám – írása, amely arról értekezik, szükség van-e végképp pártokra. Hiszen eléggé politikaellenes (vagy politikusellenes?) a hangulat vidékünkön, annyian hangoztatják polgártársaink közül, hogy „ezek mind egyformák, egyikre sem szavazok"... De akkor egy modern demokráciában ki viszi előre a dolgainkat? Ki tesz valamit is azért, hogy változzanak a dolgok? Miért rossz ez az általános szemlélet? Mivel a szerző (Massay-Kosubek Zoltán) felhatalmazza olvasóit, hogy terjesszék gondolatait, hadd idézzek hát tőle én is: „Szimplán azért, mert nem vezet sehová. A ius murmurandi, az elégedetlenkedés, a panaszkodás egyfelől jogos és érthető, másfelől destruktív, önsorsrontó, és egy tapodtat sem vezet előre. Ha egy jobban élhető társadalomban akarunk élni, akkor először is meg kell értenünk a pártok szerepét, helyét az életünkben, jogaikkal és kötelességeikkel együtt, aztán el kell fogadnunk a működésüket, és végül jöhet a konstruktív kritika." (1) S mivel erről egy másik jegyzetemben magam is írtam (igaz, kicsit más – EU-s – vonatkozásban), egyet tudok érteni a szerző további gondolatával is: „Ne tegyünk úgy, mintha lennének „ők" a mutyizós, összekacsintós, ellenszenves pártok, és „mi" a tisztes, becsületes állampolgárok." (2) Valóban: politikusaink magunk közül kerülnek ki, mi döntjük el, ott lesznek-e a politikai porondon vagy pedig sem. Még akkor is, ha jelenleg szülőföldünkön csak pártokra, s nem egyéniségekre tudunk szavazni a parlamenti választások keretében. S közben jönnek az új, alakulgató pártok (KDSz, vagy amint a Duray-interjúban olvastam „...érkeztek már hírek további politikai szervezet megalakulásáról is"). Visszakanyarodva az eredeti gondolatokhoz: kell-e nekünk egy újabb, egy másfajta párt? Fent idézett cikkemből egyértelműen kiderült véleményem: nem hiszem. Inkább kell az egyetértés, az összefogás, mert csak akkor tudunk eredményeket is elérni. Hiszen kevesen vagyunk. Másrészt viszont elgondolkoztat egy másik kezdeményezés – s ez a második „ihlető hatás".
Megint csak az előző cikkemhez térek vissza. Ott feltettem a kérdést: „De ha mondjuk, én határon kívül rekedt magyar állampolgár lennék, akkor igenis elgondolkodnék azon, kire szavazzak majd Magyarországon, s miért éppen őrá?" Mintha a Sors erre a kérdésre segítene válaszolni, a minap – régebbi beszélgetések nyomán – meghívót kaptam egy rendhagyó sajtótájékoztatóra, amelyet a NeM Párt küldött. (3) Gondolom, most sokan felteszik a kérdést: NeM Párt? Az meg mi fán terem? Nos, érdemes utánanézni a lábjegyzetben közölt linken, mert érdekes kezdeményezést takar, amely összefügg az összes fenti és régebben kifejtett gondolatommal. Dióhéjban összefoglalva: egy Nemzedékek Műhelye nevű csapat (innen a név) tenni akar valamit a közös ügy érdekében, NeM egymás ellen, hanem együtt dolgozva, s alternatívaként a jelenleg porondon lévő, de hitelesnek nem találtatott pártokhoz felkínál egy „antipártot", amely ilyen kérdésekre keresi a választ (pl. a sajtótájékoztatón):
> Van-e létjogosultsága egy (állami finanszírozást elkerülni akaró) antipártnak? Lecserélhető-e a 23 éve regnáló régi-új politikai elit?
> Lehetséges-e a politika kopernikuszi fordulata, azaz lehetséges-e az emberi méltóság maradéktalan figyelembevétele mellett, a politikai izmusok kiiktatásával a társadalmi szolidaritás megteremtésén dolgozni?
> Van-e lehetőség a plurális demokrácia megjelenítésére, illetve a pártpolitika túl-hatalmának korlátozására?
> Felépíthető-e egy valódi, a pártok befolyásától mentes önkormányzati és civil világ?
Anélkül, hogy választ akarnék adni ezekre az igencsak mélyenszántó és elgondolkodtató kérdésekre (mert nem is tudnék egyértelműen válaszolni), azt kell mondanom, hogy nagyon szimpatikus ez a cselekvő és gondolkodó emberekre és közösségekre építő antipárt – ha elfogadható ez a fogalom –, s bízom benne, hogy ha kilépnek a politikai porondra, akkor sikerük lesz. Meglehet, nem azonnal, de idővel. Mert talán túl idealisták az elképzeléseik (a 23 éve regnáló régi-új politikai elit leváltása, a pártok befolyásától mentes önkormányzat stb.), de a jelenlegi magyarországi s akár szlovákiai helyzetben nem elhanyagolhatóak. S meg kell említenem azt is, hogy a NeM Párt szívesen és teljes egészében fel tudná – Magyarországon – vállalni a felvidéki problémák megoldásának támogatását, ha erre sor kerülne. Ennek szükségességét már előző, fent említett cikkemben boncolgattam. (Megjegyzem, a fentebb említett sajtótájékoztató március 22-én zajlott, sajnos nem tudtam ott lenni, s egyelőre nem sok visszhangját láttam a sajtóban, de remélem, kapok majd információt, s azt szívesen közzéteszem majd a Felvidék.ma oldalain is.) Persze tudom: főzni csak abból tudunk, amink van. S ez fokozottan érvényes felvidéki viszonyainkban, ahol annyira beszűkülnek a lehetőségek, hogy nem nagyon adatik meg nekünk ilyen távlatokban gondolkodni. Vagy talán mégis megszületőben van egy új nemzedék, egy ifjú politikusgárda, amelyik másképpen, jobban, a jelenlegi pártok függőségein, vitáin, pártoskodásán túltéve magát „antipártként" tudná képviselni érdekeinket? Az idő majd megmutatja...
Flórián László, Felvidék.ma
Megjegyzések
(1) Politikai pártokra márpedig szükség vagyon – azaz miért káros az elit- és pártellenesség? – in: http://propatriablog.wordpress.com/2013/02/06/6-politikai-partokra-marpedig-szukseg-vagyon-azaz-miert-karos-az-elit-es-partellenesseg/
(2) u.o.
(3) Lásd: www.nemzedekekmuhelye.blog.com

Egy egyetemista véleménye az ingyenes felsőoktatásról

Egyetemista éveim közepén járok, emiatt fontosnak tartom, hogy szemmel kövessem a jelenleg is zajló eseményeket a felsőoktatásban. Nagyon szép dolog a hallgatók megmozdulása a felnövekvő ifjúság érdekében, mégsem érzem sajátomnak. Önköltséges hallgató vagyok, és van egy hat évvel fiatalabb testvérem, lehet, talán nekem is meg kellett volna mozdulnom, de okkal nem mentem el az eseményre. Elgondolkoztam, s rájöttem, saját álláspontom szerint nem értek teljesen egyet egyik féllel sem.

Az országban valóban szükség lenne arra, hogy a keretszámokat csökkentsük néhány szakon, mivel tényleg nincs annyi emberre szükség egy-egy képzésben, ahányan minden évben végeznek. Ha ma Magyarországon lenne egy megfelelően működő foglalkoztatási szervezet, akkor szépen lehetne követni a mutatókat a munkaerő piacon, és ennek megfelelően minden évben meghatározni a keretszámokat. A kormány hiába látta be azt, hogy csökkenteni kell, ha ezt nem megfelelő lépéssel, hanem ilyen drasztikusan követte el. Minden tiszteletem azon hallgatótársaimé, akik kiállnak, és tüntetnek egy ügy érdekében, de vajon megéri? Ettől lehet, a keretszámokat visszacsökkentik, de attól még mindig nem lesz normálisan működő felsőoktatásunk.

Augusztusban ismerkedtem meg először a hallgatói szerződéssel és tartalmával, amikor a leendő elsősökkel íratta alá a tanulmányi csoport. Sok vélemény volt, akadt, aki el sem olvasta és aláírta, és valaki azt mondta otthon átbeszélték, inkább fizetnek. A szerződésen annyit változtatnék, hogy itthon társadalombiztosítással járó munkában annyi időt töltsön, ahány évig felsőoktatásban részesült. Aki a képzési időn belül végzi el tanulmányait, az annyi időt, aki csúszik, az a plusz időt is, illetve aki egy-egy félévet külföldi egyetem ösztöndíjában nem itthon tölt, azt az időt ne számoljuk bele a magyar felsőoktatásban töltött időkeretbe.

Önköltség. 95 000 Ft-tal kezdtem, és ez minden évben emelkedik. Szerencsés helyzetben vagyok: a szülők támogatnak. Viszont rettentően bosszant, hogy fizetek és az oktató nem tartja meg az óráit, sőt erről még nem is értesíti a hallgatókat. Kiszámoltam, ha a tandíjamat elosztom az összes tantárgy minden egyes órájával, akkor az aktuális félévben 700Ft/óra jött ki (azaz 700 forintot érne egy 2x45 perces óra). Jó megoldásnak találnám, ha minden hónapban a megtartott órák után fizetnénk, és azok az órák után nem kellene, amelyeket az oktató nem tartott meg. Amelyet az oktató megtartott, azonban a hallgató nem jelent meg, az után is kellene fizetni. (Az egyetemek SZMSZ-ben megfogalmazott, még elfogadható igazolás nélküli hiányzás után is kelljen fizetni, hiába „hiányozhat” a hallgató legálisan, az órát attól még megtartották). Érdemesnek találnám egy óralehallgatás nélküli vizsgaidőszak bevezetését. Ez azt jelentené, hogy ez előzőekben meghatározottak szerint az oktató órájára feljelentkezünk vizsgázóként, de az órára nem járunk be és ezért nem fizetünk, viszont a szemeszter közepén ebből - egy egyszeri vizsgadíjért - vizsgát tehetünk (ez a vizsgadíj a féléves óra teljes óradíjának minimum 65%-a, de maximum 80%-a lenne). Ez a stratégia kedvezne a keresztféléves hallgatóknak, illetve a színvonaltalan órák elkerülésének (hisz ahhoz egy utópisztikus felsőoktatást kellene megálmodnunk, hogy a relatív színvonalas órákat felváltsák az abszolút színvonalas, teltházas előadások; illetve a színvonalas óra egy nagyon szubjektív dolog, mindenki számára).

Jó ötletnek tartanám az általános tandíj bevezetését. Ez összegben 25-? (a felső határ szakonként változna) ezer Ft-ot jelentene félévenként. Tehát az állami ösztöndíjas hallgatók is ennyivel hozzájárulnak az ország felsőoktatási keretéhez, mégsem kellene annyit fizetniük, mint egy részösztöndíjas vagy önköltséges hallgatónak. Ebben az esetben létre kellene hozni egy kivétel kategóriát azon hallgatóknak, akik szociális helyzetük miatt rászorulók, és őket mentesíteni lehetne ettől az összegtől, illetve akik a maximális pontszám nagyjából 95%-át elérték az előzetes jó középiskolai eredményeik által. A többi hallgató pedig hozzájárulna felsőoktatási tanulmányaihoz a részösztöndíjjal, önköltség lehetőségében pedig nem történne változás. Ehhez azonban szükség lenne Magyarországon egy színvonalas (!) felsőoktatásra, és az önköltségek realizálására. De teljes mértékben tűrhetetlenek találom azt, hogy az állampolgároktól beszedett adó java részét ingyenes felsőoktatásra költi az állam, jól képzett szakembereink a diploma után pedig magukra hagyják országunkat. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy külföldön dolgozzak, sőt talán egyre nagyobb a valószínűsége a mostani kilátástalan, állástalan helyzetben, de lelkiismeret-furdalás nélkül mennék el, hiszen szüleim, nagyszüleim, és önnön munkám által végig önköltségesként fogom teljesíteni az egyetemet, „megveszem” a diplomám, hozzájárultam a képzésemhez, és az enyém lesz örökre, szabadon.

Az átsorolás az önköltséges hallgatók álma, de olyan ritka, mint a fehér holló. A hallgatók szűk, haragos szemmel néznek egymásra és minden évben várják, hogy valaki kihulljon közülük, és akkor átsorolják őket. A kiesők azok a személyek, akik az utolsó két bejelentkezett félévben nem teljesítették a képzési kimeneti követelmények szerinti ajánlott tantervében előírt éves kreditmennyiség legalább 50%-át. A mostani rendszer szerint csak akkor sorolható költségtérítéses hallgató állami finanszírozású státuszra, ha van az adott szakon és évfolyamon olyan hallgató, aki kiesik (ergo megfelel az előzőekben foglaltaknak, és tanulmányait befejezi, vagy rossz eredményei miatt nem tudja folytatni).  Sajnos bármennyire is van esély arra, hogy lesz kieső hallgató, a dékán az, aki végül nem engedélyezi a tanulmányi csoport számára, hogy elindítsa az eljárást ez ügyben. Az indok, hogy kell a pénz az egyetemnek, és az egyik legegyszerűbb mód, hogy a költségtérítéses hallgatók végig fizetnek. Az én egyetememen is csak várnak a nagyon jól teljesítő hallgatók, az eredmény pedig semmi. Tény, hogy nagyon sok „lébecoló” van az államilag finanszírozott hallgatók között, a minimális tárgyakat teljesítik, és megvan a kellő kreditjük ahhoz, hogy át ne kerüljenek. A tanulmányi eredményük szégyenletes, aztán előbb-utóbb lediplomáznak, esetleg némi késéssel vagy végig rossz eredményekkel.

Azt még csendben megjegyezném, hogy ezek a „lébecolók” gyakran szociális ösztöndíjban részesülnek. Pontosan tudják, mik a feltételek, felveszik a kellő kredithez szükséges legalapvetőbb és legkönnyebb tárgyakat, majd nem jelennek meg az órán. Megoldás lehetne, hogy 4,8-as tanulmányi átlag felett a költségtérítéses hallgatót sorolják át államilag finanszírozottra. Majd velük az átsorolástól kezdve kössenek hallgatói szerződést (de egy átdolgozott, elfogadható változatot), s így csak annyi ideig vállaljon kötelezően társadalombiztosítással járó munkát, amennyi ideig - az átsorolási szemesztertől számítva - államilag finanszírozott státusza keletkezett. A 3,2-es átlag alatti tanulók automatikusan sorolódjanak át költségtérítéses státuszba. Az átsorolások mértéke pedig független lenne az úgynevezett „kieső” tanulok számától. A teljesítményi követelmények segítségével egyrészt lehetne motiválni a hallgatókat, másrészt pedig a „nem oda való emberek” nem az állami finanszírozás árán szórakoznák végig egyetemi éveiket.

Üdvözlettel:

Egy Egyetemista