Egyetemista éveim közepén járok, emiatt fontosnak tartom, hogy szemmel kövessem a jelenleg is zajló eseményeket a felsőoktatásban. Nagyon szép dolog a hallgatók megmozdulása a felnövekvő ifjúság érdekében, mégsem érzem sajátomnak. Önköltséges hallgató vagyok, és van egy hat évvel fiatalabb testvérem, lehet, talán nekem is meg kellett volna mozdulnom, de okkal nem mentem el az eseményre. Elgondolkoztam, s rájöttem, saját álláspontom szerint nem értek teljesen egyet egyik féllel sem.
Az országban valóban szükség lenne arra, hogy a keretszámokat csökkentsük néhány szakon, mivel tényleg nincs annyi emberre szükség egy-egy képzésben, ahányan minden évben végeznek. Ha ma Magyarországon lenne egy megfelelően működő foglalkoztatási szervezet, akkor szépen lehetne követni a mutatókat a munkaerő piacon, és ennek megfelelően minden évben meghatározni a keretszámokat. A kormány hiába látta be azt, hogy csökkenteni kell, ha ezt nem megfelelő lépéssel, hanem ilyen drasztikusan követte el. Minden tiszteletem azon hallgatótársaimé, akik kiállnak, és tüntetnek egy ügy érdekében, de vajon megéri? Ettől lehet, a keretszámokat visszacsökkentik, de attól még mindig nem lesz normálisan működő felsőoktatásunk.
Augusztusban ismerkedtem meg először a hallgatói szerződéssel és tartalmával, amikor a leendő elsősökkel íratta alá a tanulmányi csoport. Sok vélemény volt, akadt, aki el sem olvasta és aláírta, és valaki azt mondta otthon átbeszélték, inkább fizetnek. A szerződésen annyit változtatnék, hogy itthon társadalombiztosítással járó munkában annyi időt töltsön, ahány évig felsőoktatásban részesült. Aki a képzési időn belül végzi el tanulmányait, az annyi időt, aki csúszik, az a plusz időt is, illetve aki egy-egy félévet külföldi egyetem ösztöndíjában nem itthon tölt, azt az időt ne számoljuk bele a magyar felsőoktatásban töltött időkeretbe.
Önköltség. 95 000 Ft-tal kezdtem, és ez minden évben emelkedik. Szerencsés helyzetben vagyok: a szülők támogatnak. Viszont rettentően bosszant, hogy fizetek és az oktató nem tartja meg az óráit, sőt erről még nem is értesíti a hallgatókat. Kiszámoltam, ha a tandíjamat elosztom az összes tantárgy minden egyes órájával, akkor az aktuális félévben 700Ft/óra jött ki (azaz 700 forintot érne egy 2x45 perces óra). Jó megoldásnak találnám, ha minden hónapban a megtartott órák után fizetnénk, és azok az órák után nem kellene, amelyeket az oktató nem tartott meg. Amelyet az oktató megtartott, azonban a hallgató nem jelent meg, az után is kellene fizetni. (Az egyetemek SZMSZ-ben megfogalmazott, még elfogadható igazolás nélküli hiányzás után is kelljen fizetni, hiába „hiányozhat” a hallgató legálisan, az órát attól még megtartották). Érdemesnek találnám egy óralehallgatás nélküli vizsgaidőszak bevezetését. Ez azt jelentené, hogy ez előzőekben meghatározottak szerint az oktató órájára feljelentkezünk vizsgázóként, de az órára nem járunk be és ezért nem fizetünk, viszont a szemeszter közepén ebből - egy egyszeri vizsgadíjért - vizsgát tehetünk (ez a vizsgadíj a féléves óra teljes óradíjának minimum 65%-a, de maximum 80%-a lenne). Ez a stratégia kedvezne a keresztféléves hallgatóknak, illetve a színvonaltalan órák elkerülésének (hisz ahhoz egy utópisztikus felsőoktatást kellene megálmodnunk, hogy a relatív színvonalas órákat felváltsák az abszolút színvonalas, teltházas előadások; illetve a színvonalas óra egy nagyon szubjektív dolog, mindenki számára).
Jó ötletnek tartanám az általános tandíj bevezetését. Ez összegben 25-? (a felső határ szakonként változna) ezer Ft-ot jelentene félévenként. Tehát az állami ösztöndíjas hallgatók is ennyivel hozzájárulnak az ország felsőoktatási keretéhez, mégsem kellene annyit fizetniük, mint egy részösztöndíjas vagy önköltséges hallgatónak. Ebben az esetben létre kellene hozni egy kivétel kategóriát azon hallgatóknak, akik szociális helyzetük miatt rászorulók, és őket mentesíteni lehetne ettől az összegtől, illetve akik a maximális pontszám nagyjából 95%-át elérték az előzetes jó középiskolai eredményeik által. A többi hallgató pedig hozzájárulna felsőoktatási tanulmányaihoz a részösztöndíjjal, önköltség lehetőségében pedig nem történne változás. Ehhez azonban szükség lenne Magyarországon egy színvonalas (!) felsőoktatásra, és az önköltségek realizálására. De teljes mértékben tűrhetetlenek találom azt, hogy az állampolgároktól beszedett adó java részét ingyenes felsőoktatásra költi az állam, jól képzett szakembereink a diploma után pedig magukra hagyják országunkat. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy külföldön dolgozzak, sőt talán egyre nagyobb a valószínűsége a mostani kilátástalan, állástalan helyzetben, de lelkiismeret-furdalás nélkül mennék el, hiszen szüleim, nagyszüleim, és önnön munkám által végig önköltségesként fogom teljesíteni az egyetemet, „megveszem” a diplomám, hozzájárultam a képzésemhez, és az enyém lesz örökre, szabadon.
Az átsorolás az önköltséges hallgatók álma, de olyan ritka, mint a fehér holló. A hallgatók szűk, haragos szemmel néznek egymásra és minden évben várják, hogy valaki kihulljon közülük, és akkor átsorolják őket. A kiesők azok a személyek, akik az utolsó két bejelentkezett félévben nem teljesítették a képzési kimeneti követelmények szerinti ajánlott tantervében előírt éves kreditmennyiség legalább 50%-át. A mostani rendszer szerint csak akkor sorolható költségtérítéses hallgató állami finanszírozású státuszra, ha van az adott szakon és évfolyamon olyan hallgató, aki kiesik (ergo megfelel az előzőekben foglaltaknak, és tanulmányait befejezi, vagy rossz eredményei miatt nem tudja folytatni). Sajnos bármennyire is van esély arra, hogy lesz kieső hallgató, a dékán az, aki végül nem engedélyezi a tanulmányi csoport számára, hogy elindítsa az eljárást ez ügyben. Az indok, hogy kell a pénz az egyetemnek, és az egyik legegyszerűbb mód, hogy a költségtérítéses hallgatók végig fizetnek. Az én egyetememen is csak várnak a nagyon jól teljesítő hallgatók, az eredmény pedig semmi. Tény, hogy nagyon sok „lébecoló” van az államilag finanszírozott hallgatók között, a minimális tárgyakat teljesítik, és megvan a kellő kreditjük ahhoz, hogy át ne kerüljenek. A tanulmányi eredményük szégyenletes, aztán előbb-utóbb lediplomáznak, esetleg némi késéssel vagy végig rossz eredményekkel.
Azt még csendben megjegyezném, hogy ezek a „lébecolók” gyakran szociális ösztöndíjban részesülnek. Pontosan tudják, mik a feltételek, felveszik a kellő kredithez szükséges legalapvetőbb és legkönnyebb tárgyakat, majd nem jelennek meg az órán. Megoldás lehetne, hogy 4,8-as tanulmányi átlag felett a költségtérítéses hallgatót sorolják át államilag finanszírozottra. Majd velük az átsorolástól kezdve kössenek hallgatói szerződést (de egy átdolgozott, elfogadható változatot), s így csak annyi ideig vállaljon kötelezően társadalombiztosítással járó munkát, amennyi ideig - az átsorolási szemesztertől számítva - államilag finanszírozott státusza keletkezett. A 3,2-es átlag alatti tanulók automatikusan sorolódjanak át költségtérítéses státuszba. Az átsorolások mértéke pedig független lenne az úgynevezett „kieső” tanulok számától. A teljesítményi követelmények segítségével egyrészt lehetne motiválni a hallgatókat, másrészt pedig a „nem oda való emberek” nem az állami finanszírozás árán szórakoznák végig egyetemi éveiket.
Üdvözlettel:
Egy Egyetemista
