„- Anya, nekem meddig kell dolgoznom?
- Kislányom, ameddig csak élsz. A munka nemesít.
- De anya, én mikor megyek nyugdíjba?
- Kislányom, jobban jársz, ha dolgozol, mert nem lesz,
ki eltartson.
- De anya, nincs más megoldás?
- De van, szüljél sok gyereket!
- És ha én nem akarok, vagy csak egyet szeretnék?
- Akkor bizony éhen halsz!”
Nemrég újra
nyilvánosságot kapott az a javaslat, miszerint a nyugdíjrendszer erőteljesen
jutalmazná azokat, akik legalább három gyermeket nevelnek. Nemcsak jutalom, de
büntetés is szerepel a tervezetfélében, amely szerint a gyermektelenek és az egy
gyermeket vállalók kevesebbet kapnának, mint amennyire a mostani jogszabályok
szerint jogosultak lennének. Az nem fog számítani, hogy ledolgozott valaki
40-50 évet, ha egy gyereke van, vagy épp egy sincs. Ilyen esetben nem lesz méltó
a nyugdíjra sem. Eme gondolatmenet alapjaiban verné szét a részben ma még
kereset - és befizetés - arányos társadalombiztosítási rendszert, ám emellett
komoly etikai dilemmákat is felvetne.
Stabil és igazságos nyugdíjrendszerek híján az
emberek régen is csak saját utódaikra számíthattak, de a mai világban, amikor a
mélyszegénység óriási méreteket öltött, ahol az egyenlőtlenség csak burjánzik
és más társadalmi normák élnek, arra „kötelezni” az embert, hogy azért szüljön
gyereket, hogy legyen nyugdíja, vagy épp megcímkézni ezzel azokat, akik nem
tudnak gyermeket vállalni, abszurdum. Minden pár életében fontos a család
egysége, a gyermekvállalás, de nem abból az elgondolásból, hogy legyen nyugdíjuk. Azok a nők vagy férfiak, akiknek meg nem lehet
gyermeke, eláshatják magukat. Nem elég a szomorúság, a vágyakozás, de még meg
is bélyegzik őket: „Ha nem tudsz szülni, akkor nyugdíjat se akarj.”
A modern társadalombiztosítás szétporlasztotta az
egyéni kockázatokat, a fogamzásgátlás pedig eszközt adott a kezünkbe, hogy
immár felelősen dönthessük el, akarunk-e gyermeket és azt is, hogy mikor.
Bármilyen társadalmi berendezkedés és bármilyen társadalmi és állami támogatás
ellenére azt a gyermeket – egyet, kettőt vagy ötöt – nekünk kell felnevelnünk,
az anyagiakon túl képesnek kell lennünk a megfelelő odafigyelésre, türelemre, szeretetre.
Van, aki egyet tud felelősséggel vállalni, van, aki négyet, és bizony van, aki
olyan, hogy mindenkinek jobb, ha nem vállal egyet sem. És bizony tömegével
adódnak olyanok is, akik bármire hajlandóak, hogy gyermekük szülessen – ez mégsem
adatik meg nekik.
A mai világban egyszerűen irreális egy olyan
nyugdíjrendszert létrehozni, ami gyerekszámhoz van kötve. Inkább azon kellene
elgondolkodni, hogyan támogassunk minden családot, ahol nem csak több gyerek
van, hanem fogyatékkal élő is. Nem elvenni kell még többet, nem kötelezni kell
olyan dologra az embert, ami amúgy is természetes. Kötelezővé tenni a három-négy
gyereket csak amiatt, hogy az illető ne haljon éhen idős korában – a mostani válságos
helyzetben abszurd. Azok számára pedig, akik, bár szeretnének, mégsem tudnak
gyermeket vállalni, talán megkönnyíteni kellene az örökbefogadási eljárást, nem
pedig még jobban megnehezíteni számukra az életet.
