Több alkalommal beszéltünk,
beszélünk személyesen emberekkel. Egyre több hír kering rólunk neten, sajtóban,
médiában.
A reakciók, - miután elmondtuk a
gondolatainkat, - legtöbbször hasonlóak. „Utópisztikus”, „lehetetlen”, „kivitelezhetetlen”,
„sokan mondtak már ilyeneket”… és ehhez hasonló megjegyzésekkel, kommentekkel
találkozunk.
Aztán amikor lehetőség adódik
arra, hogy részletesen kifejtsük gondolatainkat, elkezdenek hinni az emberek!
Nem bennünk; magukban.
Mert a lényeg, hogy nem
pártokban, személyekben kell (elsősorban) hinni a politikai életben! Hanem az
embereknek abban, hogy saját maguk tölthetik meg tartalommal mindennapjaikat és
a politikai palettát is.
Nem kell elhinni a programunkat;
lehet utópisztikusnak, lehetetlennek, kivitelezhetetlennek nevezni! Fel lehet
adni a reményt, hogy van lehetőség tisztességesen létezni…,
„… és olyan érzésünk támad, hogy
sakkfigurák vagyunk egy világméretű játszmában, nem törődhetünk bele, hogy
ide-oda tologassanak bennünket a táblán. Könnyen cinikusakká válhatnánk. Arra a
meggyőződésre juthatnánk, hogy nincs igazság, a pártatlanság csak fikció, a
valóság nem létezik, minden megfigyelés mélységesen elfogult, minden elmélet
politikai előítéletekre támaszkodik. Mindezek a kétségek félig-meddig
indokoltak. Jobb, ha óvakodunk azoktól, akik azt magyarázzák nekünk, hogy
megtalálták az igazságot, a helyes utat, a végső célt. Ám ha nem hisszük, hogy
az igazság, a helyes irány és cél meglelhető, vagy legalábbis érdemes
törekednünk feléje, akkor életünk nagyjából értelmét veszti.” (Alan Macfarlane)
Szóval lehet azt hinni, hogy csak
a mostani politikai elit lehet az alternatíva. Lehet abban is hinni, hogy nem
érdemes hinni senkiben és senkinek; és otthon lehet maradni a választáson.
De ezek ellenkezője is létezik!
Ez is egyfajta választás! Hiszek és cselekszem. Vagy…?
