Éveken át tanultam
azért, hogy szociális szakember legyek. Érdekelt, vonzott, hogy segíthessek
másokon, a társadalmon és még arra is vágytam, hogy formáljam a világszemléletet.
Gyakorlataim során
szinte valamennyi szociális területre beláttam. Legyen az családsegítés, hajléktalan
ellátás, pszichiátriai ellátás, gyámhivatali munka stb. Mindegyik terület hordozta
a maga szépségét, csúfságát. Rengeteg ötletem volt, hogyan lehetne máshogy,
jobban csinálni, mint ahogy van. Úgy éreztem, majd én leszek az, aki megváltja
a szociális szférát és hozzájárulok a jólét megteremtéséhez.
Olyan dolgokat láttam,
amit korábban naivitásom vagy az addigi életemet körülvevő burok nem engedett beszűrődni,
de akartam és hittem benne, hogy nem véletlenül sodort ide az élet.
Amikor az ember elkezd
tanulni erről, rájön, hogy a valóság nem nagyon tükrözi a tankönyvi normákat.
Sok esetben nem is tudod használni, amit tanultál, mert állandó mozgásban van a
szociális szféra. Jogszabályok, rendeletek, határozatok és rengeteg adminisztráció,
ami akadályozza az igazi, hatékony szociális munkát. Amit az egyetemi évek
alatt elsajátítasz, az arra elegendő, hogy az elültetett magvakat személyiséged,
hozzáállásod továbbfejlessze. Az pedig, ahogy nekiállsz egy - egy kliens
problémájának, hát az nem olyan lesz, mint a tankönyvi példa.
Elhivatottság kell,
anélkül nem megy. Aki nincs birtokában ennek, az előbb utóbb rájön, hogy
falakba ütközik. Már az egyetemen is ezt hallja az ember.
Sokan azt hiszik, hogy
ez egy büfé szak, nem jó semmire. Ha meghallják, hogy szociális szakember vagy,
kuncognak rajtad, mert nem értik mi ez, ahogy azt sem értik, mi vezérelt téged.
Nem gondolnak bele egyáltalán, hogy mivel jár ez a szakma, ez a hivatás. Vagy
épp mivel kellene, hogy járjon.
A fizetés, arról
felesleges beszélni, mert milliomos nem leszel. Pedig lehetnél, ha nem is
milliomos, de megfizethetnének, mert megérdemli minden olyan ember, aki
szociális szférában dolgozik. Emberekkel
dolgozol, olyanokkal, akikkel más nem tenné. Segítesz családokon, idősökön,
pszichiátria betegeken, hajléktalanokon. Kiemeled őket a mélyből és próbálod
visszaintegrálni oda, ahová tartoznak, a társadalomba. Szerencsés, aki sikerrel
jár, mert a folyamat nem egyszerű.
Családsegítők, gyermekjólétisek.
Havonta fejenként 20-30 család, plusz a véget nem érő papírmunka. A fizetés
nulla, a hatékony prevenció nulla, a külső segítség nulla, a kiégés esélye viszont
annál nagyobb.
Hiába a lelkes pályakezdő,
ha támogatást nem kap, a családok „felfalják”, szembesül, hogy a jogszabályok
mindent szolgálnak, csak nem a családot, őt és a gyermeket. Hiába szeretne
segíteni, nem tud, mert jogszabályba ütközik. Hiába lépne előre, a kezei
bilincsben, mert több a kötelessége, mint a joga. A szociális háló lyukas, a jogszabályok
szövete szintén.
Olyan emberek döntenek
legtöbb esetben, akiknek fogalmuk sincs, hogy valójában mi zajlik a szociális
ellátórendszerben. Ahelyett, hogy adnának, még többet elvesznek. Minek vakok
járadéka, hiszen úgyis tud dolgozni a vak ember. Minek a sajátos nevelést
igénylő gyermeknek plusz pénz, a nehézsorsú szülei megoldják. Minek támogatni
egyáltalán a szociális szférát, ha rengeteg pénzt el lehet vonni belőle és
másra lehet költeni? Minek a hátrányos helyzetűeknek vagy épp autistáknak külön
felzárkoztató iskola, hiszen a többségi iskolák tárt karral várják őket. Jó
lenne, csak nem így van.
Ne azok döntsenek a
szociális szférát érintő olyan döntésekről, akiknek közük nincs ehhez.
Hallgassák meg a valódi szakembereket, akik valóban látják a hiányosságokat, a
szükséges fejlesztéseket. Reformok kellenek!!!
Folyt.köv……
