Felsőoktatás

Hónapok óta tartanak a viszályok az egyetemisták és az állam között. Mintha egy nagy sakkjátszma résztvevői lennénk. Javaslatok, részbeni megoldások vannak, de valóban megérti a két fél, hogy mit akar a másik? Tényleg szem előtt tartja a hatalom a legfontosabb dolgot, hogy tanulni mindenkinek joga van és az ehhez szükséges feltételeket mindenki számára meg kell adni úgy, hogy senkit se érjen hátrány?

Az oktatás kialakulása régi időkre nyúlik vissza. Történelme tulajdonképpen az emberiség kezdetétől számítható. A magyarországi oktatásügy történetéből megemlíthetjük 1635-öt, amikor megalakult a Nagyszombati Egyetem, vagy ott van Mária Terézia, akinek szívügye volt az oktatás. 1777-ben adta ki az alsó fokú iskolarendszert gyökeresen átalakító Ratio Educationis-t, melynek értelmében a 6 és 12 év közötti gyermekek tankötelessé váltak.  1868-ban Eötvös Józsefnek köszönhetően létrejött az első népoktatási törvény. Még számtalan szegmensét fel tudnánk sorolni hazánk neveléstörténetének, a lényeg, hogy tanulni mindenkinek joga van.

A hónapok óta tartó viszálynak rendkívül sok tényezője van. Kezdődött a „röghöz kötés” szerződésének aláírásával, folytatódott a felvételi helyek, szakok megnyirbálásával, majd a finanszírozás csökkentésével

Most maradjunk a kezdetnél. A hallgatónak, ha államilag finanszírozott helyre vették fel, alá kell írnia, hogy 4 évig kishazánkat szolgálja a munka világában, s ha ezt megszegi, vissza kell fizetnie a képzés díját. Ha már az állam áldoz pénzt, akkor a ’fiatalok is adjanak cserébe valamit’ elven nyugszik. Maga a szerződés lényege, hogy ha elvégezte valaki az egyetemet, akkor itt dolgozzon Magyarországon. Mégis hol? Hol van rá lehetőség, hogy valaki a saját szakmájában dolgozzon, megfelelő fizetésért, amiből emberhez méltó életet tud biztosítani saját magának és későbbiekben a családjának?

Rengeteg olyan egyetemről kikerült szakember van, aki azért tanult éveken keresztül, hogy azzá váljon, ami lenni szeretett volna. A magyar munkaerőpiac nem tudja felszívni az egyetemisták tömegét. Képtelen megfelelő munkahelyet és versenyképes keresetet biztosítani számukra. Persze mondhatják joggal, hogy bőven van olyan szakma, akiben el lehet helyezkedni, és meg is fizetik őket, de hány olyan felsőoktatási szakról kikerült fiatal van, aki éveken át nem kap lehetőséget, hogy bizonyítsa réttermetségét?

Nem kellenek, mert túlképzettek vagy nincs rájuk szükség, mert tapasztalatlanok. Mégis, milyen legyen egy pályakezdő? A fizetés alacsony, így egy idő után az egyetemi évek alatt lévő tudást az ember nem fogja használni és inkább olyan munkahelyet választ, ahol megfizetik. Ekkor már tényleg mondhatja az állam, kidobott pénz a diploma, de valójában nem nekik, hanem annak a fiatalnak, aki mindent megtett azért, hogy álmait megvalósítsa.

Nem azon kéne gondolkodni, hogyan kössük ide szankciókkal a friss diplomásokat, hanem inkább azon, hogy milyen módon teremtsenek megfelelő munkaerőpiacot, ami képes felszívni a frissen végzett, egyetemekről, főiskolákról kikerült hallgatókat, még az olyan szakokról is, amelyek nem a legnépszerűbbek közé tartoznak. Viszont, ha csak úgy lehet ezt elérni, hogy akkor csökkentik a keretszámokat, magyarul, csak annyi diákot vesznek fel, akik majd a tanulmányaik végeztével el tudnak helyezkedni, akkor tegyék, de demokratikus úton.

Mégis, vajon miért mennek el a fiatalok? Több oka is lehet. Akad, akit a kalandvágy, van, akit tapasztalatszerzés hajt külföldi munkahelyekre, egyetemekre. Ám jócskán előfordul az is, hogy jobb lehetőséget talál magának kinn, jobb fizetés, egzisztencia… stb. Miért jönne haza? Nem a fiatalok hibája, hogy egy jobb megélhetésért elhagyják szülőhazájukat, ez országunk baja, hogy engedi. Több ezer ember keres boldogulást külföldön, mert itt valami nem működik jól. Kit lehet ezért hibáztatni? Azt mindenki maga döntse el!

A fiatal generáció, úgy mondják, a jövő záloga. Fenntartja a gazdaságot, a társadalmat, neveli az új generációit – s mindennek úgy kellene történnie, hogy alapvető emberi jogai, mint például a szabadság elve is, ne sérüljenek. A mostani törekvések azonban nem mondhatók túl demokratikusnak és sok szempontból az uniós elveknek sem felelnek meg.

Mindenesetre nem azon kellene gondolkodni, hogyan szabjunk határokat azért, hogy jó legyen az államnak, hanem azon kellene töprengeni, mi módon érthetjük el azt, hogy Magyarországon a fiatalnak megérje egyetemre menni, diplomát szerezni s aztán itthon kamatoztatni tudását.