Az elmúlt időszakban
sokat gondolkoztam azon, hogy mi történhetett Magyarországon? Az embereken úrrá
lett a nyugtalanság, tehetetlenség, félelem, düh és a kilátástalanság. A
politika beköltözött a mindennapi életünkbe, otthonaikban, kommunikációnkba.
Minden nap szembesülnünk kell valami új dologgal, amiről eddig nem tudtunk.
Készen, tálcán tálalnak finomabbnál finomabb dolgokat. Meg akarnak etetni
minket újdonságokkal, ami után nem marad más, csak a keserű szájíz.
Ma még biztosnak vélünk
dolgokat, másnap már az ígéret is tovaszáll. Nem kérdeznek, csak döntenek.
Helyettünk, nélkülünk. Ez lenne a demokrácia?
Az emberek nap mint nap
felszólalnak, megmutatják magukat, de úgy tűnik, mintha egy láthatatlan burok
venné őket körül, kiáltásaik pedig feledésbe vesznek. Nem figyelnek rájuk, az
igényeikre, a kéréseikre.
Mi történik? Hová tűnt
a demokrácia? Merre tart kis hazánk? A szabadság, egyenlőség eszmeisége
halványodik. A DEMOKRÁCIA és e két fogalom, valamint a népszuverenitás lényege,
hogy minden választójoggal rendelkező személy részt vehet a közös ügyek
döntésében. KÖZÖSEN, EGYÜTT!
Ma, a 21. században ez
nem így működik. Nem előre megyünk a modernitás útján, hanem hátra. Napjainkban
nem derogál meghallgatni a társadalom igényeit, kéréseit. Egy a fontos: a
hatalom birtoklása minden áron. Szembeszegülni a köz akaratával, az
elvárásokkal. Legyőzni a másikat, átgázolni mindenen és mindenkin. Lejáratni
magunkat, hazánkat, értékeinket, eszméinket. Erről szól ma Magyarország!
Mi emberek, akik
bíztunk és reméltünk, elfáradtunk! A demokráciát elvették tőlünk, egy maradt
nekünk: a remény: Nap, mint nap várni valakire, vagy valamire, ami nem csupán
elvesz tőlünk, hanem ad is. Várni arra, hogy meghallgassanak. Esélyt arra, hogy
megmondjuk, mit akar a társadalom, mit akarnak az egyének, a családok, a civil
közösségek.
Mi várunk, de meddig?
